Fehérvárott a Videotonnál profi kapusokkal foglalkozhat, Felcsúton gyerekekkel, ez a kettősség nem sokaknak adatik meg. Hogy bírja?
– Néha az az érzésem, hogy folyamatosan úton vagyok, de szívesen teszem. Mostanában azért kevesebb a feladatom a Puskás-akadémián, s több az aranyért küzdő NB I-es csapatnál. Ez volt a vágyam, amit most csinálok, hiszen a klub, a stadion a vérembe ivódott. Szívem egyik fele a Videotoné, a másik azé a csapaté, ahol éppen dolgozom. Most tehát az egész szívem a Vidié.
– Hogyan jött ez a lehetőség?
– Miután 2006 végén hazatértem Amerikából, ahol három hónapot foglalkoztam gyerekekkel egy New Yorkhoz közeli városka középiskolájában, Orbán Viktor elnök úr hívott, hogy vállaljam el a kapusok edzését Fehérváron és Felcsúton. Már korábban is tiszteltem őt, szívből szorítottam neki politikai pályáján, természetesen igent mondtam. Aztán Mezey Gyuri bácsi lett a vezető mindkét helyen, s kezdett összeállni az a modell, ami az én szívemből is szólt. Mindig a Bayern Münchent hozom példának, ott Beckenbauer a tiszteletbeli elnök, Rummenigge az elnök, Gerd Müllernek is megvan a helye, a régi meghatározó személyiségek összeforrtak a klubbal. Nálunk most valami hasonló zajlik az egykori társakkal.
– Akikkel bő egy hónapja, március legvégén közösen ünnepelhette az ötvenedik születésnapját. Készített összegzést?
– Még bulit se nagyon akartam, nyavalyogtam, hogy szezon közben, hét közben erre nincs idő, ám a két lányom és az édesanyám összeállt, s csinált egy olyan ünnepséget a Sóstói-stadionban, hogy megkönynyeztem. Aztán a Római-parti barátok is szerveztek hasonló meglepetést, az ajándékok pedig telitalálatnak bizonyultak, például egy családi fényképalbum, vagy egy CD az Edda Elhagyom a várost című számára, ám rám vonatkozó szöveggel. Kívülről fújom, állandóan ezt hallgatom a kocsiban.
– Ez a családi, érzelmi összegzés, ám elsősorban a szakmaira gondoltam. Erre számított, amikor tizenöt évesen eljött Bajáról?
– Dehogy, gyerekfejjel még azt hittem, hogy egy ilyen fantomnevű csapat, mint a Videoton, csak Budapesten lehet. Édesapám világosított fel, hogy Székesfehérvárra kellene mennem. De rám bízta a döntést, csupán annyit mondott, ha elmegyek, öt éven belül az NB I-ben kell játszanom. Négy lett belőle, egy évet lefaragtam. Apám is kapus volt, tőle tanultam az alapokat, mindig mellettem állt. Büszke vagyok rá, honnan jöttem, s arra, hogy nagyon jól csinálom a bajai halászlét!
– Szülővárosát elhagyva milyen célokat tűzött ki maga elé?
– Először azt, hogy bekerüljek az NB I-be, aztán ott biztos helyem legyen, majd a válogatottság, bajnoki cím, külföld, szóval a fokozatosság elvét követtem. A sportkarrierem is alakulhatott volna másképp, hiszen otthon háromtól ötig a focistákkal edzettem, héttől kilencig meg kosaraztam. A testnevelőtanárom a Bajai SK edzője volt, állandóan kapacitált, hogy menjek kosárlabdázni. S ha nem jön az NB I-es ajánlat a fociból, akkor bizonyára ez történt volna. Ám jött, és én mentem Fehérvárra. Alig mertem benézni az első csapat öltözőjébe: Kovács Laci, Kovács Józsi, Fejes, Nagy II, Nagy III… Kezdetben szombaton a tartalékban levédtem a második félidőt, vasárnap pedig az ifi meccset végig. Az első NB I-es bajnokit 1977-ben játszottam, 4-3-ra vertük a Kaposvárt, tíz percre álltam be, kaptam két gólt, a Népsport így értékelt: „Disztl abban bizakodhat, hogy ennél csak jobb jöhet.” Szerencsére tényleg jobb jött!
– Például az UEFA-kupa ezüstérme, éppen negyedszázada. Jókor voltak jó helyen, vagy akadt valami más titok is?
– Nehéz ezt szavakba önteni, azok érzik igazán, akik végigcsinálták. Ez a történet a pályán belül és kívül is a barátságról szólt. Kellett egy olyan edző Kovács Ferenc személyében, aki szakmailag, emberileg profin kezelte a csapatot, no meg öt-hat olyan játékos, aki bármelyik európai klubban megállta volna a helyét. Pedig rólunk azt mondták: kis vidéki munkáscsapat… A Dukla ellen lágyékhúzódás miatt a kispadon ültem, a többi meccsen én védtem. Párizsban játszottunk a legjobban, a Partizannak lőttük a legtöbb gólt, a Manchester volt a legfélelmetesebb ellenfél, a Zseljo ellen rezgett a legjobban a léc, de a végén jött Csuhás (Csuhay József – a szerk.), és Madridban zajlott a legnagyobb fieszta. A Real nyerte a kupát, mi meg a meccset.
– Álmodik valamelyik fontos vagy kevésbé fontos epizóddal a sok közül?
– Nem szoktam álmodni, de mindenre emlékszem. A 377 NB I-es meccsem összes pillanatára azért nem, de a kupasorozatéra igen. Manchesterben például át sem mentünk a félpályán, ott akkor is maradt volna az 1-0-s vereség, ha nekünk a félvonal átlépése is gólnak számít. Kirúgtam a labdát, visszajött, kirúgtam, visszajött… A döntő madridi feléről szólva pedig mindenki azért dicsér, mert az elején megfogtam Valdano tizenegyesét. Hiába mondom, hogy ott az volt a legkisebb védésem.
– A válogatottban is akadt néhány, hiszen a Videoton UEFA-kupa menetelésével párhuzamosan a nemzeti gárda – mint kiderült, azóta utoljára – kivívta a vb-szereplés lehetőségét, miközben Európa élmezőnyébe került. Mindkét csapat összeállítása így kezdődött: Disztl Péter…
– A válogatottnál ugyanaz érvényesült, mint a Vidinél. Hiába jöttünk több helyről, nem számított, erős volt közöttünk az emberi kapocs is, s a korösszetétel ideálisan alakult, alig volt hat év a legidősebb és a legfiatalabb között. Itt szintén hihetetlen edzővel dolgozhattunk együtt, Mezey György már akkor a futball professzorának számított. Vezettük is az európai ranglistát.
– Ezek után talán érthető, hogy mindenkit sokkolt az 1986-os mexikói vb-kudarc, különös tekintettel a szovjetek elleni 0-6-ra.
– Fel sem tudtunk ocsúdni, s már 2-0-ra vezettek, borzasztó volt látni, hogy sanszunk sincs. Kihagytak még tíz ziccert, plusz egy tizenegyest. Mégis azt mondom, nem ezen kellett volna hosszú évekig rágódni, s főképpen hiba volt szétzavarni azt a csapatot. A hollandok, akiket kivertünk a selejtezők alatt, együtt maradtak, és két év múlva Eb-t nyertek. A történtek ellenére úgy érzem, ha még előtte azt mondják, Petya, itt a repülő, szállj fel, kapsz kilenc gólt, de kint lehetsz a vb-n, azt válaszolom, azonnal induljunk. Éreztük a felfokozott hangulatot, még egymásnak mondogattuk, hogy nyugi, nem kell ekkora felhajtás. Miután kikaptunk a szovjetektől, egy nap alatt feldolgoztam a traumát, szerintem nem a 6-0, hanem az 1-0 a legundorítóbb vereség, no és persze a legszebb győzelem.
– A szovjetek után 2-0-ra vertük Kanadát, de ott Szendrei József védett, majd a franciák ellen (0-3) újra ön került a kapuba. Így utólag visszaállította volna magát?
– Öreg fejjel azt mondhatom, jobb lett volna, ha vagy mindkét meccsen én védek, vagy egyiken se. Mindenesetre a pályafutásomban a vb-szereplés nem okozott törést, utána lettem bajnok kétszer is, s 1989-ig biztos tagja voltam a válogatottnak. A légióskodásra sem panaszkodhatom, bár harminc felett, és kiscsapatokhoz kerültem, de az Erfurttal harmadikok lettünk, s elindulhattunk az UEFA-kupában. A malajziai kiruccanás is kellemes csalódásnak bizonyult, csodás környezetben, rendre telt ház előtt focizhattam a helyi Fradiban, bár a Selangor színe nem zöld-fehér, hanem piros-sárga. Amikor a kisebbik lányom kint megkérdezte, hová megyünk nyaralni, azt válaszoltam: egész évben nyaralunk!
– Aztán hazajött, s rövid idő alatt hat magyar csapatot megjárt, majd pillanatok alatt áttért a másik oldalra, edző lett.
– Pedig eredetileg nem akartam. Egyik héten még védtem a Vidi ellen, a másikon pedig Laci (Disztl László, Péter öccse – a szerk.) felkért, hogy segítsek a kapusoknál. Kijártam az iskolákat, megszereztem az A licencet, miközben itt is arra törekedtem, hogy jó viszonyba, barátságba kerüljek a tanítványokkal, de ez nem mehet a magas szintű munka rovására.
– Milyen érzés, hogy öccsével szinte teljesen párhuzamosan folyt, folyik nemcsak az élete, hanem a karrierje is?
– Két év van köztünk, s hihetetlen mély a kapcsolatunk, ami fokozódni nem tud, de nagyon jó, hogy így alakult, immár örökre. Annak idején együtt rúgtuk a bőrt a bajai Vonatkertben, amikor elkerültem Fehérvárra, természetesnek tűnt, hogy követni fog. Együtt lettünk válogatottak 1984-ben Norvégia ellen, csukott szemmel tudtuk a pályán, hová adja a másik a labdát. Ehhez képest két öngólt rúgott nekem, mesteri alakítás volt mind a kettő: a Vidivel 1984-ben az MTK ellen, ezzel kaptunk ki 1-0-ra, illetve a Honvéddal Szombathelyen, de ott legalább nyertünk. Jól kiegészítjük egymást, ő higgadtabb, visszafogottabb, én inkább szeretek a kör közepén állni.
– Mint az Edda dalában.
– Igen, az Edda örök szerelem, amióta először meghallottam a Keselyűt, no meg a Bon Jovi, a futballban pedig a Videoton mellett a Bayern München. 1972-ben kint jártunk a családdal az olimpián, ennek során megnéztünk egy Bayern–1860 München Német Kupa-derbit: 5-0-ra vezettek már Uli Hoenessék, a vége 5-4 lett, eldőlt a sorsom… Most, hogy bejutott a csapat a BL-döntőbe, nem tudnak cukkolni a játékosok, hiszen többségük a Barcelonát szereti. De nem úgy, mint én a Bayernt.
– A sors szép ajándéka, hogy az 1984– 85-ös UEFA-kupacsoda negyedszázados jubileumán a mai Videoton újra az NB I élbolyában küzd, az ön segítségével is. Bár pénteken csúcsrangadót veszített Debrecenben.
– Nagyszerű meccs volt, amit mi is megnyerhettünk volna, ha 2-2 után kihasználjuk a helyzeteinket. Természetesen még nem feladva a bajnoki álmokat, azt mondom, az ezüst is csodás sikernek számít. Jövőre pedig reális cél lehet az arany.
– Végül még árulja el: honnan jött a legendás szakállviselete?
– Eleve utáltam borotválkozni, az érettségi tablón még csak a pajeszom volt nagy, gimi után viszont elkezdtem növeszteni a szakállamat is. Amikor a Vidi első csapatához kerültem, az akkori edző, Lantos Misi bácsi megkérdezte: Mi akarsz te lenni, hippi vagy kapus? Mondtam, hogy inkább kapus, erre azt válaszolta: Így nehéz lesz! Azért talán sikerült.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
