Köznapló

Április 17., szombat
Ez egy kései sirató. Járt itt egy költő. Bodor Ferencnek hívták – én Bodor Ferinek. Próbálok e néven emlékezni rá. Együtt kószálni vele. Erről-arról diskurálni. Nem lesz könnyű, mert sosem találkoztunk.
Hogy mégis találkozást emlegetek, erről Zelnik József tehet. Zelnik igen olvasott ember. A legolvasottabb, akit ismerek. És micsoda könyvtárra könyökölhet! Egyszer miniszternek hívták. Megköszönte, és nem ment. Kell más bizonyíték arra, hogy micsoda fejet mozgat a nyaka? Tegeződik az érzékiséggel is: Tokajban pincéje van. Napjait egy ellipszis alakú házban tölti. Ott a munkahelye. Találkozóhelye. Gyülekezőhelye. Ki lakik ellipszis alakú házban manapság Pesten és Budán? Ebben a szögletes városban. Van rajta kívül ilyen? Nincs. Na ugye.
Zelnik jegyez egy lapot. Először véletlenül került a kezembe. Az újságosnál felütöttem, és láttam, hogy más, mint a többi. Megvettem. (Kettőt kellett volna. Áradoztam róla egy magyar értelmiséginek. A heves áradozás úgy belevette magát a lelkébe, hogy előbb kölcsönkérte, aztán nem adta vissza.)
A lelkendezés oka Bodor Feri volt. Illetve egyelőre csak a lakása. Egy sor fénykép számolt be róla. Ihletett rendetlenségben tárgyak, üvegek, gyönyörű giccsek, újságok, képeslapok, régi könyvek. Úgy tettem, mint Vu Tao-ce, a kínai festő. Beléptem a fényképek közé, és járkáltam egyik szobából a másikba. Otthon éreztem magam. Ám a szövegből hirtelen kiszólt valaki: Hohó, ez a lakás Bodor Ferenc úré! Ó, tényleg? Tényleg. És honnan tudja? Én vagyok Bodor Ferenc.
Dohogva tettem le a lapot. Visszaléptem a kevésbé gazdag valóságba. Viszont megismertem Bodor Ferit.
Az Ökotáj következő számát is megvettem, aztán még egyet és megint egyet. Kiderült, ő az egyik szerkesztő, és ír is bele. Élvezet volt olvasni a dolgait. Mondatait átitatta az irónia, de tollából kipiroslott némi szemérmes együttérzés is. (Nehéz ma leírni a „szeretet” szót. Közpréda lett. Tévés lélekgyógyászok martaléka.) Bodor Feri írt Erdély ősi kertjeiről, akolmeleg presszóiról, régi fürdőkről. Aztán meghalt, és többé nem olvastam tőle semmit. Ennek tizenhat éve, de neve ma is szerepel az Ökotáj impresszumában. Fekete keret övezi – Zelnik nem csak okos és érzéki ember. Hála is cirkál benne.
2001-ben váratlanul könyv jelent meg Bodor Feriről. Városkapu – szürke cím. A fővárosi könyvtár polcáról vettem le, amúgy hiába kajtatom, nem kapni sehol. Ez mutatott képeket a vagabund férfifejről, a testtartásról, az öltözékről, mindarról, ami belőle ránk (rám) maradt. A képeken – mintha valaki tükröt tartott volna elém – tegnapi, tegnapelőtti magam nézett rám. Ugyanaz a szakáll, hasonló tekintet. És a hasonlóságon túl találtam még valami fontosat. A legfontosabbat.
Bodor Feri kószáló ember volt. Lehetetlen helyeken feltűnő ködlovag. Aki legjobban akkor érezte magát, amikor úton volt. Pesten, Somogyban, a Mezőségen, a Felvidéken, mindegy, hogy hol: szüksége volt az érzésre, hogy megy.
A világ ma a biztonság igényét sulykolja az emberbe. Legyen lakásod, munkahelyed, hétvégi házad! Kedveljen a főnököd, rendezz kerti partit! – lássák, hogy van helyed. Miért? Mert ha van, kipányvázhatnak.
A keveseknek – Bodor Ferinek és még néhánynak – nincs helyük. Útjuk van.
Nekem is volt, nincs okom panaszra. Gyalog végigjártam az országot, stoppal Európát. Eljutottam Kanadába, Üzbegisztánba, Kubába, ám csaknem mindig egyedül. Pedig annyira, de annyira szerettem volna útitársként egy barátot! Akivel együtt lenni nem ücsörgést jelent a tribünön vagy a kávéházban. Nem azzal töltjük az időt, hogy pudvás szellemi tételekre licitálunk. Vitatkozunk. Zabálunk. Böfögünk. Ez semmi. Ez életpazarlás.
Menni kell.
Nekifeszülni a szélnek. Átvágni a századokon. Kutyákat kergetni, majd menekülni előlük, mert megszagolták, hogy nem vagyunk bátrak. Futás közben áradozni egy lányról, aki sehogy sem akar megszületni, pedig őt gondoljuk tökéletesnek. Végül leroskadni egy padra, és arról kérdezni a másikat: te tudod, melyik városban vagyunk? Mire a válasz: hogyhogy melyik városban? Azt sem tudjuk, melyik országban…
Micsoda luxus eltévedni egy baráttal ebben az agyontáblázott világban! Ahol senki nem mehet az orra után, mert vezetik – épp az orránál fogva.
Bodor Ferire sokan emlékeznek a könyvben, de egy sem mondta ki, ami osztályrésze, hogy költő volt. Egyetlen kötete jelent meg, a presszókról. Elfuserált kiadvány, külsőre bedekker. Borítója alapján félrelöki minden jobb ízlésű ember – no, de belül! A kis könyv remekmű. (Sándor Gyuri csinálhatna belőle estet, de ő mindig a magáét fújja – más meg nincs, aki értené az írások mélyét, báját, derűjét.) Egy kis kóstoló. Mit írt Bodor Feri a Batthyány téri Angelikáról:
„A kellemkedő, historizáló hetvenes években hosszú téli délutánonként lehetett itt nagyokat ígérni pattanásos bőrű közgazdászlányoknak, akik még semmit sem hallottak a barokkról. A sál kiesett a kabátból, fürge ruhatáros néni szólt. Keringve hajszolták múzsáikat a termeken keresztül öreg dramaturgok, nikotinsárga ujjaikkal birizgálva a védtámasz mögött lassan bénuló-merevedő áldozataikat. Kardigángombok gurultak a fess kiszolgálónők lába elé, szégyellős keresgélés a bokafixek között. Somlóigaluska-gúlák érkeztek, vízízű fagylaltok, vastag aktatáskájú anyagbeszerzők. Most utoljára németek csiripolnak itt, holland lányok tehénkednek a stílbútorokban. A teraszon európai öntöttvas bútorok, a fákon ismeretlen sárga madarak. A fűben csikkek között sáskák legelnek, az Angelika állítólag megszűnik – zizegik a bogarak egymásnak.”
Másik írásán sírni lehet. Az erdélyi Jancsók hanyatlását örökítette meg szép fényképekkel. Kisnemesek a címe, ezzel a mondattal zárul: „Házuk, gazdaságuk a maga méreteivel, hagyománytartó és -ápoló világával valószínűleg az utolsó kisnemesi porta a Kárpát-medencében.”
Az elején kellett volna elmondanom, ki volt Bodor Feri. De hát azzal nem kezdhettem, hogy szabad ember. Megriadnak, mint a spirituszba rakott koponyák előtt szoktak a bűnügyi múzeumokban. Szándékos a hasonlat. Ma már szerte a világon gyanús, aki korlátlan, aki szabad. Holnapra ez bűn lesz, és holnapután ugyanúgy spirituszban mutogatják majd, mint a hétszeres gyilkost.
Bodor Feri. Hogyan telt az élete? Félbehagyott tanulmányok az ELTE-n, majd statisztálás itt, ott. Újságkihordásból élt öt évig, aztán könyvtárosa lett az iparművészeti főiskolának. Onnan került a Tölgyfa Galériába. Azt vezette, abból teremtett intézményt. Találkozóhelyét a szellem bizakodó társtalanjainak.
Lényegtelen adatok. A legfontosabb, hogy csupán ötvenhárom évet élt, azt legteljesebb mértékben a kedve szerint. Hol itt tűnt fel, hol ott. Egy emlékező állítja, hogy otthonkereső volt. Aligha. Volt otthona, egy ideig felesége, ám neki az út parancsolt. És ő ment. Makoveczékkel a tokaji nomád táborba, Mezei Andrással a velemi faragóházba, Sebőékkel, a Muzsikással (és sok lánnyal) a Kassák-táncházba. Parádés kiadványt szerkesztett róluk (Nomád nemzedék), föllelt nagyon fontos találnivalókat. Gyűjteménye a kor tárgyaiból állt. Vetkőzős toll, reklámplakát, bekötött újságok, régi kávéfőző, mások számára hasztalannak látszó kacatok. (Hogy mennyire „hasztalanok”, jelzi, ahogy Bodor halála után kapott rajtuk az iparművészeti főiskola. És mintha Fábry Dizájncenterét is ő porozta volna be.)
Bodor Feri. A szabadság mindenese.
1994. április 26-án halt meg.
Kosztolányi 125 éve született. Széchenyi 150 éve halt meg. Rájuk bőven jut méltató. A 16 éve halott Bodor Ferencre ki gondol a jövő hétfőn? Az ő útjaira? Titokzatosságára? Megy valahol a mesehős. Megy, mendegél.

Április 20., kedd
A kimondhatatlan nevű izlandi vulkán elintézte Európát, és úgy fest, hogy Amerikának sem kegyelmez. A szél hozza-viszi a hamut, a repülőgépek, mint hallani, elsalakosodnak – a világ kicsit megcsöndesedik. S ez jó.
Persze vártam, majd arról is szól valaki (mert ilyenkor feltűnik a főpilóta, a geológus, a vulkanológus, a vulkánmeteorológus, mind hallatlanul érti, mi történik), hogy a hamu stimmel, de az sem akármi, hogy egy darabig nem lesz a levegőben elégetett kerozin.
A kipufogógáz káros hatásáról könyvtárakat írtak össze, naponta mérik a városokban, ám arról, ami a repülőből kipufog, egy hangot nem hallani. Tán csak nem gyógyhatású?
Másrészt mi lesz, ha a vulkán hónapokig ontja a hamut? Kiderülhet, hogy az ember által összetákolt szerkezet: a civilizáció gyönge lábakon áll. Törékeny. Beismerni kínos lenne. Brüsszelben ezért más jár a főokosok fejében. Izgulnak, mi lesz, ha elmarad a növekedés? Kérdezem én: mihez képest? Az Eyjafjöllhöz mérve számít ez?
Most látni csak, milyen kicsik a hatalmasok!