London és a nemzet érdekei

Az ország gazdasága az 1930-as évek óta nem volt ilyen rossz, jelentősen romlottak az emberek életkörülményei, és emiatt egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek az egykor jelentéktelennek hitt radikális pártok

Mint várható volt, az előrejelzéseknek megfelelően politikai patthelyzet alakult ki Nagy-Britanniában a csütörtöki parlamenti választások eredményeként. Noha a konzervatívok egyértelműen megnyerték a szavazást, és a választópolgárok mintegy hetven százaléka nemet mondott az elsősorban Tony Blair nevével fémjelzett korszak, az Új Munkáspárt 13 éve tartó regnálásának folytatására, a helyzet rendkívül bizonytalan. A háttérben most megkezdődnek az alkudozások, amelyeknek részeseivé válnak a várakozásokkal ellentétben rendkívül rossz teljesítményt nyújtott liberális demokraták is. Legutóbb 1974-ben fordult elő, hogy egyetlen párt sem tudta megszerezni az abszolút többséget a parlamentben. Akkor a legtöbb szavazatot elnyerő, de a választási rendszer sajátosságai miatt a Munkáspártnál mégis kevesebb mandátumot szerző konzervatívok vezetője, egyben miniszterelnök Edward Heath a harmadik helyen végzett liberálisokkal igyekezett koalíciót kötni, ám e kísérlete kudarcba fulladt. A Munkáspárt így kisebbségi kormányt alakított, majd az új kormányfő, Howard Wilson még ugyanabban az évben előre hozott választásokat írt ki, amelyeken pártja már abszolút többséggel nyert.
Az idei választások eredményeit sokan prognosztizálták, a legtöbben ugyanakkor mégis abban reménykedtek, hogy egy szélesebb társadalmi felhatalmazással bíró, stabil kormány alakul, amely teljes erőbedobással, már a választási kampány terhe nélkül lát neki a legsürgetőbb feladatoknak: a gazdasági válságból való kilábalást elősegítő intézkedéseknek, munkahelyek teremtésének, vagy a bevándorlással kapcsolatos problémák kezelésének, ami a lakosság egyre nagyobb hányada szerint igényel sürgős kormányzati lépéseket. A világgazdasági válság rekordmélységű recesszióba taszította Nagy-Britanniát, amely a GDP 12 százalékához közelítő államháztartási hiánnyal keveredett ki belőle. Az ország gazdasága az 1930-as évek óta nem volt ilyen rossz, jelentősen romlottak az emberek életkörülményei, és emiatt egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek az egykor jelentéktelennek hitt radikális pártok; így a mozlim- és bevándorlóellenes Brit Nemzeti Párt, vagy a Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépését szorgalmazó Egyesült Királyság Függetlenség Pártja (UKIP). Széles társadalmi támogatottságuk ellenére a listás választási rendszer hiánya megakadályozza e pártokat abban, hogy parlamenti mandátumokhoz jussanak. Pedig az UKIP a tavalyi európai parlamenti választásokon a konzervatívok mögött a második legjobb eredményt érte el, a szavazatok több mint 16 százalékát szerezte meg, ezzel megelőzve többek között a Munkáspártot.
Azt a Munkáspártot, amely 1997-ben New Labour néven 18 évi szakadatlan konzervatív uralmat követően új reményekkel, új vezetőkkel vágott neki a kormányzásnak. A fiatal nemzedék azonban mára megöregedett, megfáradt, és ami még számukra ennél is roszszabb: sokak szemében hiteltelenné váltak. Feltételezhető, hogy amennyiben Tony Blair hatalmon maradt volna, a baloldal a mostaninál is súlyosabb vereséget szenved. Bírálói szerint a Munkáspárt rengeteg pénzt fektetett ugyan az egészség- és oktatásügybe, az azonban nem térült meg. Olvasási gondokkal küzd az általános iskolát kijárt minden ötödik gyermek, elszaporodtak a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények, egyre gyakrabban halnak bele tinédzserek késeléses támadásokba. A Labour új nemzedéke pedig akkor bukott igazán nagyot, amikor vezetőjük, a kormányfő hazugságokra alapozva vitte bele egy értelmetlen háborúba az országot. Nem javított a baloldali párt megítélésén az sem, hogy a nép akaratával szemben nem írtak ki népszavazást a lisszaboni szerződésről, mi több, Gordon Brown úgy vette át a stafétabotot Blairtől, hogy arra nem a választópolgárok hatalmazták fel.
A gazdasági válság közepette aztán az egész brit politikai elit került a támadások kereszttüzébe, amikor kirobbant az úgynevezett költségtérítési botrány. Mint emlékezetes, a The Daily Telegraph napilap tavaly őszi cikksorozata tárta fel, hogy a parlamenti képviselők az elmúlt években milyen elképesztő címeken vettek fel nagy összegű költségtérítéseket, amelyeket az adófizetők pénzéből fedeztek. Volt aki „kacsaszigetet”, helikopter-leszállóhely kialakítását, egy kúriát körülvevő várárok tisztán tartását, plazmatévét, vagy éppen villanyégők beszerelését számolta el költségtérítésként. A nagy pártok azonnal vizsgálatokat kezdeményeztek, és a párttagokat felszólították, haladéktalanul fizessék vissza az illetéktelenül felhasznált pénzeket, ellenkező esetben a pártból való kizárás fenyegeti őket. Az ügyészség több képviselő ellen is büntetőeljárást kezdeményezett.
Nagy-Britanniában – más európai, visszamaradottabb országokkal ellentétben – tehát nem kell egy szerteágazó korrupciós botrány ahhoz, hogy egy politikus vagy egy párt felelőssége, alkalmassága egyáltalán felvetődjön. Ez a brit politikai rendszer szépsége: mindenki elszámoltatható, mindenki felelősségre vonható. A felháborodáson nemcsak a társadalom, hanem az egész média osztozkodik – pártpreferenciától függetlenül.
A képviselők felelősségre vonását a sokat bírált választási rendszer is megkönnyíti. A brit parlamenti rendszerben ugyanis minden egyes képviselő egy adott körzetet, a lakosság egy adott szeletét, városokat, falvakat, tanyákat reprezentál, vagyis több ezer ember jólétéért személyesen felel. A listás rendszer ugyanakkor természetesen csökkenti a kis pártok parlamentbe való bejutási esélyeit, így fordulhatott most elő, hogy a liberális demokraták kevesebb mint hatvan mandátumot szereztek meg a 650 fős parlamentben, noha az összes szavazat 23 százalékát kapták meg.
Az Egyesült Államokhoz hasonlóan tulajdonképpen Nagy-Britanniában is kétpártrendszerről beszélhetünk. Arról, hogy két párt évszázadokra bebetonozta magát a hatalomba, s az egyik kudarca esetén a másik váltja, előbb vagy utóbb. Emiatt óhatatlanul demokráciadeficit áll fenn. Ugyanakkor az a tény, hogy a képviselők könnyebben felelősségre vonhatók, és a sajtó egésze is állandó nyomást gyakorol a mindenkori kormányra, biztosítja a britek számára azt, hogy a pártok mindig a nemzet, nem pedig saját érdekeiket tartják szem előtt.
A korábbi évtizedekhez képest ma már jóval kisebb jelentősége van annak, hogy a politikai centrum felé sodródott, gyűjtőpárttá vált két alakulat közül melyik is kormányoz. A Munkáspártot senki sem azonosítja a Neil Kinnock és elődei vezette gárdával, a szakszervezetek és munkásosztály képviseletével, az államosítás hangoztatásával, hiszen a Labour is neoliberális gazdaságpolitikát folytat, amely a gazdasági válságban a világ összes országához hasonlóan az állam segítségével mentette ki a bajba jutott bankokat. A konzervatívok eközben felkarolták a klímaváltozás ügyét, fontosnak nevezik a homoszexuálisok jogainak rendezését, hátrahagyva a Thatcher–Major-érát. Kisebb eltérésekkel ugyan, de nagyon sok mindenben hasonlóan gondolkodik a két nagy párt: nem kívánják túlzottan elmélyíteni az európai uniós kapcsolatokat (a konzervatívok ezt nyilván nagyobb vehemenciával hirdetik), támogatják a font megtartását, más-más elképzeléssel a gazdasági reformok folytatását, a bankok működésének szabályozását, a nukleáris elrettentő erő megtartását és az Amerikával ápolt különleges kapcsolat megtartását.
Mervyn King, a központi bank elnöke a gazdasági nehézségekkel kapcsolatos kihívásokra és a szükséges teendőkre utalva csupán anynyit mondott: bárki is nyer, nagyon népszerűtlen lesz.