Több volt, mint vasárnap

Magában ebben a vasárnapban nem volt semmi különleges. Egy gondolattal korábban kelt a nap, mint az előző reggelen, fürgébben kezdődött a verébcsiripelés, előbb szólalt meg a szomszéd kakasa, előbb szűrődött be az utca zaja, parányival rövidült az éjszaka – de ez mind-mind természetes. A kis kert is olyan volt, mint egy átlagos tavaszi reggelen, a virágok hivalkodón virítottak, frissességet árasztott minden. Olyan április huszonötödikésnek mutatta magát a világ.
Fogalmazhatnék a visszájáról is: egyetlenegy apró jelét sem láttatta a természet annak, hogy itt és most, ezen a napon meghatározó fordulat történik majd egy nemzet életében. Hogy kirakunk majd egy hatalmas pontot históriánk keserves szakaszának végére, új bekezdést nyitunk, másik tintába mártjuk a tollunkat, s iniciálés betűvel nekilátunk egy friss, egy jól érthető mondatnak. (Én valahogy így kezdeném: „Eljött az idő…”) Előző este egy régi cimborámmal találkoztam, talán húsz éve láttuk egymást legutóbb. Politikáról csak annyi szó esett, hogy egyetértünk, itt valami egészen más kell, ez a legutolsó pillanat. Amúgy „csak” az életről beszéltünk, hogyan és hová sodort bennünket, mi az, amit önhibánkból rontottunk el, s mi mindenről nem mi tehetünk, hanem ez a kiszámíthatatlan világ, amelyben csak apró porszemek vagyunk.
Hosszú volt az út hazáig, szándékosan gyalog ballagtam a langyos tavaszi estében, a következő nap járt az eszemben, amelynek a legvégén aztán már okosabb lettem, hiszen a nagy napok az embert is magasabbra emelik.