Szakály Sándornak köszönhetem, hogy telefoninterjút készíthettem a németországi Neuburg an der Donauban élő 81 éves Csernohorszky Vilmossal, aki Márai Sándor kapcsán jutott a történész eszébe. Az író öngyilkosságáról beszélgettünk, amikor Szakály elmondta, hogy Csernohorszky doktor egyike volt az utolsóknak, akik 1988. október 1-jén meglátogatták Márait San Diegóban. Mint ismeretes, az író 1989. február 21-én vetett véget életének pisztolylövéssel.
– Minek volt köszönhető a látogatás, hiszen tudjuk, hogy 1987-től Márai már remete módjára élt, magányosan, és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban? – kérdezem Csernohorszky Vilmostól.
– A Münchenben megjelent Nemzetőr című magyar nyelvű lapot jó barátom, Tollas Tibor szerkesztette, és rendszeresen elküldte Márai Sándornak. Magam is publikáltam 1972-től a lapban, és Márai olvasta az írásaimat. Megemlékeztem nyolcvanadik születésnapjáról, amelyet pár sorban megköszönt, ettől kezdve több levelet váltottunk. Nagyobbik fiam Kaliforniában, Pasadenában élt, nem messze San Diegótól, és elhatároztuk a feleségemmel, hogy egyszer meglátogatjuk az írót is.
– Ki javasolta a találkozást?
– Én. Márai egyik levelében utalt arra, hogy mindegyik írásomat elolvassa, és egyetért a gondolataimmal. Kitüntetésnek számított a dicsérete. Ez bátorított fel, hogy a családi látogatást összekössük egy San Diegó-i kirándulással.
– Milyen állapotban találták?
– Testileg szomorú képet nyújtott, megrokkant öregember volt. Bottal járt, hajlott háttal, és már nem tudott a közeli parkban sem sétálni. Szelleme azonban ragyogott!
– Hogyan nézett ki a lakás?
– Elég szerényen. A 6th Avenue 2820. szám alatt lakott, kis bérház két-három szobájában. Üresek, szinte meztelenek voltak a falak. Nem látszott, hogy nagy író otthonában vagyunk.
– A hét melyik napján kopogtattak be hozzá?
– Vasárnap délután volt, 1988. október 1-je. Három órát töltöttünk vele. Öltönyben várt bennünket, fehér ingben és nyakkendőben.
– Miről beszélgettek?
– Mindenről. Ahogy az egy polihisztornak is mondható poeta doctushoz illik. De főleg ő beszélt. Fizikáról, a világűr fekete lyukairól, biológiáról, filozófiáról, a modern orvostudományról, a magyar és amerikai irodalomról, Berzsenyi költészetének feltámadt időszerűségéről, politikáról, történelemről, életről, öregségről, halálról. „Utóbbiról nem tudni, milyen – mondta –, mert eddig még senki sem jelentkezett vissza. Ezért talán nem is lehet nagyon rossz.”
– Beszélt súlyos sorscsapásairól: felesége elvesztéséről és 45 éves nevelt fia váratlan és hirtelen haláláról?
– „Mióta Lolám itt hagyott – mondta –, úgy érzem, mintha nemcsak az életemnek, hanem saját magamnak is egy része távozott volna el. Mert 62 évi együttlét után már nem tudja az ember, hogy bensőjében mennyi saját maga és mennyi a másik.” Elbeszélte nevelt fia tragédiáját. „Amikor elhatároztuk, hogy 1948-ban elhagyjuk az országot, Lolám azt mondta: »Az egész magyar ifjúságot nem tudjuk megmenteni mindattól a szörnyűségtől, ami itt most történni fog, mentsünk ki legalább egyet.«” Így vitték ki 1948-ben a kis Babócsay Jánoskát, akinek a szülei a háború alatt meghaltak, és a Máraiékhoz közel álló nagymama nevelte. Feleségét 1986-ban vesztette el az író, nevelt fiát 1987-ben. János egy reggel összeesett, elvesztette az eszméletét, és háromheti kóma után meghalt. A boncolás agyvérzést állapított meg. S ez volt Márai Sándor életének talán legnagyobb kataklizmája. Hisz e fiú közelsége miatt költözött nyolcvanévesen újra a rajongott Itáliából San Diegóba, a nyugati civilizáció végére – ahonnan már csak egy ugrás a még ma is emberáldozatokat követelő mexikói határ –, hogy később ne legyen, ne legyenek egyedül.
– Cigarettázott?
– Igen, mind a ketten cigarettáztunk.
– Megkínálta önöket valamivel?
– Egy üveg kaliforniai Haraszthy-vörösbor már ott állt az asztalon, amikor beléptünk a lakásba. A borvidék történelmének és gazdasági sikereinek vannak Magyarországra visszamutató gyökerei Haraszthy Ágoston személyében. E hajdani bácskai magyar ugyanis a kaliforniai szőlőkultúra atyja volt. Azok közé tartozik, akiket a nemzetközi (főleg amerikai) emlékezet magyarként is számon tart. 1862-ben kiadott angol nyelvű könyvéből a XX. századig több nemzedék tanult. Nevét szobrok, táblák, utcák és intézmények őrzik. Élete kész regény. Amikor másodszor ment ki a tengerentúlra 1848-ban, San Diegóban lett seriff és képviselő. Előbb itt, majd San Franciscótól északra, a Napa-völgyi Sonomában szőlőtelepítésre adta a fejét. A grófnak ma is élnek ezen a vidéken utódai. Természetesnek tartottuk, hogy az író Haraszthy-borral kínált bennünket.
– Márai Sándor így vall egy helyütt: „Este német bort ittam. Íze hideg és tiszta. Nem ringat, inkább csak oktat. Mámora kételyre és számvetésre ingerel. A mi borunk azt mondja: »Kábulj el, felejts!« A német bor: »Térj magadhoz, emlékezzél!« És a kaliforniai Haraszthy?
– Emlékezésre sarkallt az is. Márai meleg hangon emlegette a Nemzetőrt, elismerően szólt Tollas Tibor legújabb verseskötetéről. Közben arról elmélkedett, hogy miként születik a vers. Örömmel újságolta, hogy járt nála Vörösváry-Weller István szerkesztő és kiadó A Garrenek műve egyik első példányával. (Ez volt az utolsó kötet, amely még megjelent Márai életében – A szerk.) Boldog volt, hogy könyvészetileg is szép lett a két kötet. Majd elgondolkozva jegyezte meg: „Most, hogy újraolvastam a szöveget, az volt az érzésem, hogy nem is én írtam annak idején, hanem maga az idő. És mindaz, amit a nácizmusról írtam, megismétlődött a háború után a kommunizmusban.” Újfent megerősítette, hogy továbbra sem járul hozzá művei hazai kiadásához – még ha dollárban fizetnek is – mindaddig, amíg megszálló szovjet csapatok tartózkodnak Magyarországon, és nem szabadon választott, demokratikus kormány intézi a haza ügyeit. Minduntalan visszatért azonban az öregséghez, ahogy mondta: a vénséghez. Panaszkodott, hogy naponta fél órát tud már csak olvasni, annyira meggyengült a szeme. Azok a szemek, melyekkel öt idegen nyelven olvasott évtizedeken át a fél világ könyvtáraiban.
– Említette, hogy a szelleme viszont ragyogott.
– Valóban szembetűnő volt a töretlen, teljesen ép, a szenilitás vagy a leépülés legkisebb jelét sem mutató szellem és a kilenc évtized terhét hordozni kényszerülő test törékenysége közötti diszkrepancia. A Szentírás szavai jutottak eszembe: a lélek kész, de a test erőtlen. Mindhármunkat meglepett a következő mondataival, amelyeket elsősorban hozzám intézett: „Te orvos vagy – mondta. – A múltkor a szomszéd házban arról vitatkoztak, hová kell lőni a fejre, ha valaki öngyilkos akar lenni. Abban maradtak, hogy a legjobb a halántékra illeszteni a pisztoly csövét. Mi a te véleményed?” Elmondtam neki, hogy történelmi bizonyíték van rá: a halánték nem jó célpont. A második világháborúban a franciaországi német haderő parancsnoka, Carl-Heinrich von Stülpnagel tábornok (nem tévesztendő össze Otto von Stülpnagellel, a megszállt Franciaország katonai parancsnokával – A szerk.) öngyilkosságot követett el, amikor a Gestapo le akarta tartóztatni. A letartóztatás oka az volt, hogy Stülpnagel tudott a Claus von Stauffenberg vezetésével szőtt Hitler elleni merényletről. A halántékára irányított golyó azonban nem oltotta ki Stülpnagel életét. Viszont mindkét látóidege megsérült, aminek következtében elvesztette a szeme világát. Ez azonban nem akadályozta meg Hitlert abban, hogy a kórházi kezelés után fel ne akasztassa. Magyarán: a halánték nem jó – mondtam Márainak. „Mi a biztos?” – kérdezte. Erre azt feleltem, hogy a GPU (Állami Politikai Igazgatóság = szovjet politikai rendőrség – A szerk.) már kiderítette. A legbiztosabb a tarkóra lőni. Ugyanis itt található a nyúltagyvelő, valamint a légző- és keringési központ. Ha ez megsérül, biztos a halál. Katynban is így végezték ki a szovjetek a lengyel tiszteket. „Csak hát – tettem hozzá –, saját kezűleg nem egyszerű végrehajtani. A fordítottját kell tenni. A szájba kell illeszteni a pisztoly csövét.” És így lőtte agyon magát… Én voltam az, aki tanácsot adott neki… Mint kiderült, a feleségem és a fiam rögtön gyanút fogott, de nekem csak később esett le a tantusz.
– Nem osztotta meg az aggodalmát másokkal?
– De igen. Elmondtam az érzéseimet Szörényi Éva színművésznőnek és Czene Ferenc barátomnak. De minden igyekezetük ellenére sem tudták elhárítani azt, ami bekövetkezett.
– Kitől szerzett tudomást az öngyilkosságról?
– Tollas Tibor hívott fel. Borbándi Gyula író és szerkesztő erősítette meg az orvosi diagnózist. Utólag visszagondolva: azt hiszem, már a látogatásunk napján el lehetett volna mondani Illyés Gyulával, hogy: „Kháron ladikja nem akkor indul el velünk / midőn lezárul és befagy a szem. / Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk / a végzetes vízen.” A történtek ismeretében 1988. október 1-jének délutánján már a végzetes víz felett lebegett az író lelke, szelleme és egész valója. Az övé, ki oly nagy árat fizetett a szabadságért, és oly következetesen megszenvedett az igazságért. Mert ő tudta és meg is írta, hogy: „Válságos korokban elkövetkezik egy pillanat az író számára, amikor dönteni kell: nyelvi értelemben talán rozsdásodó szavakkal, de szabadon mondja el, amit mondani akar – vagy asztmatikus köntörfalazással, törzsökös anyanyelven hazudjon. Ez csikorgó, nehéz pillanat.” 1989. január 31-én írott utolsó levele még reménysugárt hozott, mert így végezte: „És köszönöm Neked és kedves családodnak a látogatást, öröm volt számomra megismerni Benneteket. Remélem, lesz alkalmam találkozni még egyszer. Kati kezét csókolom, barátsággal gondol Reátok a vén Márai Sándor.” Sajnos többé nem találkozhattunk vele. Majd talán egy másik világban…
– Hány levelét őrzi az írónak?
– Hét levelet kaptam tőle. Majd kiválasztok egyet, a legérdekesebbet, és elküldöm a fényképpel együtt, amelyet a fiam készített hármunkról. Valószínűleg ez az utolsó fotó róla.
– Kézzel írta a leveleit?
– Nem. Mindig géppel, ahogy én is, mert olykor a saját írásomat sem tudom elolvasni.
– A Csernohorszky lengyeles hangzású név.
– Lengyel származású vagyok, köznemesi család sarja.
– Mikor hagyták el az országot?
– Ezerkilencszázhatvannyolcban. Német kórház aneszteziológusa lettem, 65 éves koromban mentem nyugdíjba. Először történész akartam lenni, de az apám azt mondta az érettségi után, 1947-ben, hogy ne ezt a pályát válasszam, mert jövőre jönnek a kommunisták, és átírják az egész történelmet. Így is lett. Két természettudományi pálya közül választhattam: mérnök legyek vagy orvos? Utóbbi mellett döntöttem.
– Illyés Gyula írja a Kháron ladikján című esszéregényében: „Az öregség száműzetés. Egy korszakból, amely főleg délelőttből állt.”
– Sajnos két éve meghalt a feleségem, és egyedül maradtam. Ötvenegy évig éltünk együtt. A nagyobbik fiam Amerikában él, a kisebbik Bajorországban.
– Hogyan búcsúztak Máraitól?
– Mielőtt kiléptünk az ajtón, arcon csókolta a feleségemet, és azt mondta: „Az én húgomat is Katalinnak (Katónak – A szerk.) hívták.” És gyengéden integetett.
Csernohorszky Vilmos állta a szavát: elküldte a fényképet, amely az író utolsó fotója, és a borítékba tette Márai Sándor egyik levelét is. A kanapén a házaspár között megtörten ül az író. Kérdő a tekintete, csodálkozás ül az arcán.
origo.hu
Halálos munkahelyi baleset történt Tatán
