Tervezett vízkárok

Az esztendőről esztendőre – most már évszakonként is – visszatérő árvíz elsősorban a természet műve. Még mindig, mondhatnánk, mert nagy esőzések és áradások régen is voltak a Kárpát-medencében, az elmúlt egy-másfél évszázad alatt azonban az embernek is jócskán volt munkája abban, hogy a lehulló csapadék sok helyütt akadálytalanul lezúdul a folyók vízgyűjtő területén, a letarolt hegyoldalakról lehordja a földet, követ a völgyekbe, a sík földön leterülő talaj pedig megemeli a meder szintjét. Így aztán évről évre megdőlnek a vízállási rekordok, a Szamos és a Tisza mentén, a Jászságban és a Körösök vidékén lassan már a templomtorony gombjáig érnek a nyári gátak, árvízi töltések. Utólag könnyű okosnak lenni, azonban ma már tapasztalatból tudjuk, hogy a Vásárhelyi mérnök által 1846-ban megkezdett Tisza-szabályozás máig „folyó mérlege” több veszteséget mutat, mint hasznot. Az összesen 101 helyen átvágott Tisza – az ezáltal kiiktatott kanyarulatok miatt – egyharmadával rövidebb lett, az Alföldön korábban meanderező, lassan kiáradó és a termőföldeket elárasztó folyó most átrobog a helyenként 5-10 kilométer hosszú egyenes szakaszokon, a víz szintje órák alatt métereket emelkedik, azután aszályos időben alig folydogál a meder mélyén.
Először a nyarankénti vízhiány, az addig termékeny öntésföldek kiszáradása jelezte a tervezési hibát, mára a Duna–Tisza köze már sivatagosodik, a növénytermesztők méregdrága öntözéssel próbálják pótolni az isten áldotta és ingyen adta vizet. A XIX. század végi rablókapitalizmus, majd a trianoni utódállamok rablógazdálkodása, a féktelen erdőirtás és a tarvágás hosszú évtizedek óta erodálja a talajt, magasítja a Tisza és mellékfolyói mederszintjét, a maradék Magyarország meg évről évre magasíthatja a gátakat, ha nem akar úgy járni, mint az idei május–júniusban. Ami pedig a szintén évről évre súlyosbodó, milliárdokat elemésztő belvízkárokat illeti, sajnos ott is tetten érhető a „tervszerű” károkozás: az 1945 utáni állami birtokrendezéssel, a földosztással és -tagosítással, majd a téeszesítéssel járó változások tönkretették az egész Alföldet és Kisalföldet behálózó, egységes gravitációs vízelvezető rendszert. Ebben főként a magukat a „jövő mérnökeinek” nevező, szovjetagyú párt- és állami vezetők a ludasak, az egyes települések szárazárkainak, vízelvezető csatornáinak és átereszeinek feltöltődésében, eltömődésében ott van a helyi vezetőség „gondos munkája” is. Ez utóbbiakhoz tartozik az a visszatérően, a mostani árvízkor is tapasztalható jelenség, hogy a medrükből kilépő folyók azonmód elsöprik az egész faluszélét, ami legtöbbször az árterületre épült cigánytelep diszkrét elnevezése. Aztán jön a jajgatás, átkozódás és követelődzés, a közpénzből történő mentés és kárelhárítás, az anyagi, dologi segítség, és hozzá a helyi vezetők és lakosok lapos hallgatása arról: miért és hogyan építkezhettek a szegény polgártársak a köztudottan árveszélyes területen?
Az viszont az utóbbi évek sajnálatos országvezetésének számlájára írandó, hogy az árvízi veszélyhelyzetünk ismeretében, 2000/2001-ben megtervezett és törvénybe foglalt Tisza-vidéki védelmi-megelőző munkálatok nagy részét nem csinálták meg. Az összesen kilenc kijelölt és megtervezett árapasztó vésztározóból jó, ha kettő elkészült, a többire és az előírt gátmagasítások nagyobbik részére nem futotta nyolc év alatt a Gyurcsány és Bajnai karakterű politikai vizesnyolcasok erejéből és akaratából. Másra – új kormányzati negyedre, vizitdíj-automatákra és páncélozott kormánylimuzinokra – volt pénz, árvízi felkészülésre nem. A mostani árvízkárok felmérésében, műszaki véleményezésében százával vesznek részt építészek, statikus és épületgépész mérnökök, vannak, akik önkéntes munkával segítenek a bajbajutottakon. Hol lapulnak, sunyítanak a bukott kormány pénzügyeiért és műszaki feladataiért felelősök, a mindent megtapsoló és megszavazó képviselők?