Ezek az oroszok nagyszerű sakkjátékosok. Ha egy tervet végre akarnak hajtani, a kivitelezés tökéletes. A játszmát percre pontosan kitervelik, az ellenfél lépéseit ők maguk határozzák meg – ezekkel a szavakkal figyelmezteti Ian Fleming Oroszországból szeretettel című regényében a brit titkosszolgálat isztambuli irodájának vezetője James Bondot. Az 1957-ben publikált történet szerint a szovjet vezetés likvidálni akarja a világ leghíresebb titkos ügynökét, egyben megleckéztetni Nagy-Britanniát. Az ellenségeinek kelepcéjébe sétáló James Bond mindeközben – a moszkvai sakkjátszmának megfelelően – gyanútlanul azt hiszi, egy disszidálásra készülő gyönyörű orosz kémnő megsegítése és egy szovjet kódfeltörő szerkezet megszerzése miatt kell Törökországba utaznia.
2010-et írunk. A hidegháborút rég magunk mögött hagytuk, a 007-es ügynök egy svájci síparadicsomban tölti nyugdíjas- éveit, Oroszország pedig olyannyira normalizálta kapcsolatait a Nyugattal, hogy az ország elnöke nemrég sajtburgert fogyasztott amerikai kollégájával utóbbi kedvenc washingtoni étkezdéjében. Amikor a világ azt hihette, hogy szent a béke az Egyesült Államok és Oroszország, Barack Obama és Dmitrij Medvegyev között, bombaként robbant a hír: a washingtoni kormányzat tevékenységéről információt gyűjtő orosz ügynököket fogtak el és állítottak bíróság elé az Egyesült Államokban. A világ összes sajtóorgánuma másról sem beszélt az utóbbi hetekben, mint a hidegháborús korszak újjáéledéséről, a szóban forgó kémek titokzatos életéről, közülük Anna Chapmanről, a vörös hajú, zöld szemű, modern kori Mata Hariról, illetve az ügy meglepően gyors rendezéséről és a Bécsben lebonyolított fogolycseréről.
Egy józan paraszti ésszel gondolkodó ember azt hihetné, hogy egy nagyszabású fogolycserét – amikor tíz orosz kémet ad ki az Egyesült Államok Oroszországnak, négy Moszkvában bebörtönzött, ismert elítéltet, közöttük fegyverszakértőket, volt KGB-ügynököket pedig Londonba, illetve Washingtonba szállítanak – nem vernek nagydobra az érintett felek. Miért állna a Kreml vagy a Fehér Ház érdekében, hogy a világ tudomást szerezzen a két ország nemzetbiztonsága szempontjából kényes ügyről? Noha az amerikai és orosz hatóságok hallgatásba burkolóztak, s az ügy kapcsán csupán Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök szólalt fel némileg vádaskodva – a letartóztatásokkal kapcsolatban önkényeskedéssel vádolta az amerikai rendfenntartó szerveket –, a világ a kémügy minden egyes mozzanatáról tájékozódhatott. Nem véletlenül.
Az ügynökök kínos lebukása után mind Washingtonnak, mind Moszkvának az volt az érdeke, hogy előnyt kovácsoljon az ügyből. Amint Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének kiszivárgása annak idején lebukásból beismerés lett, úgy lett a kellemetlen kémbotrányból pillanatok alatt a két ország példás együttműködésének jelképe. A kapcsolatok Obama és Medvegyev által vizionált „újraindítása” időszakában egyik fél sem vágyott a feszültségre. Az Egyesült Államokat és Oroszországot nem lehet jó barátoknak nevezni, de ma már jobban tiszteletben tartják egymást. Washingtonnak nagyobb problémái vannak annál – gondoljunk csak Afganisztánra vagy a Közel-Kelet stabilitásának kérdésére –, hogy Moszkvával is hadilábon álljon. A lebukott orosz ügynökök pedig annyira jelentéktelenek voltak az amerikaiak szemében, hogy vallatásuknak, bebörtönzésüknek nem látták semmi szükségét. (A kémek állítólag annyira amatőrök voltak, hogy az általuk megszerzett és Moszkvának átadott „titkos” információk az interneten is elérhetők.)
Az orosz–amerikai sakkjátszma most nem volt vérre menő. Két nagyhatalom ült a sakktáblához, a kezdet küzdelmes volt, az eredményt azonban már a vége előtt tudni lehetett: patt.
origo.hu
Ilyen idő lesz húsvét után
