Jó szívvel adj

Pellengérre állította Hódmezővásárhely városa azokat a helyi polgárokat, akik úgymond visszaéltek a támogatásokkal, a szociális segélyekkel. Ezt úgy követték el, hogy „magukat rászorulónak vallva a várostól segélyt igényeltek, azonban azt mégsem vették át, a felajánlott munkát később visszautasították, ezáltal több ténylegesen támogatásra szorulót kiszorítottak a támogatási rendszerből”. A város honlapjára felkerült szégyenlistán szereplőket pontos születési dátummal, lakcímmel, a segélyezésből való kizárásuk okának megjelölésével tüntették fel.
A hódmezővásárhelyi városvezetés drákói szigorral, „a nyilvánosság erejével szeretne fellépni azokkal szemben, akik a város és az ország adófizetői közösségének támogatásával visszaélnek” – így indokolta Lázár János polgármester a segélyekkel „visszaélők” nevének közhírré tételét. Hiába derült ki az elmúlt napokban jó néhány „visszaélőről”, hogy amivel kipécézték őket, abban vétlenek. Hiába figyelmeztetett az adatvédelmi ombudsmani hivatal munkatársa, hogy segélyezettek személyes adatainak nyilvánosságra hozatala jogszerűtlen.
A rend iránti igény nem társulhat az emberi méltóság megsértésével. Súlyos alapjogsértés történt az érzékeny személyes adatok nyilvánosságra hozatalával. Ezt nem tetézni kellene, hanem azonnal orvosolni a bajt, például a szégyenlista eltüntetésével a város honlapjáról. Az érintettektől pedig azért is lenne jó elnézést kérni, hogy a bizalom megmaradjon. Nem lehet a jót rossz eszközökkel akarni.
Senki sem gondolhatja komolyan, hogy az adófizetők pénzével való visszaélés elleni küzdelmet éppen az ingyenebédet visszautasítók, avagy önhibájukon kívül valamilyen ok miatt átvenni nem tudó szerencsétlen sorsú emberek megregulázásával kell kezdeni. A józan ész is azt diktálja, hogy inkább csússzon át a rendszeren néhány szociális segéllyel visszaélő, mintsem hogy akár egyetlen becsületes rászoruló embert meghurcoljanak. Ráadásul a szociális segélyek odaítélése, illetve a segélyezetti körből való kizárás olyan hatósági munka, ahol az önkormányzat hivatalának minden lehetősége adott arra, hogy csak a valóban rászorultakat támogassa, és így a közpénzekkel takarékosan és a jó gazda gondosságával bánjon. A támogatást igénylőnél környezettanulmányt is végezhetnek, hogy meglapozzák a helyes döntésüket. Nem véletlen, hogy a kényes személyes adatokkal bánó szociális bizottságok zárt üléseken szoktak dönteni segélyügyekben, nyilván nem azért, hogy utána listákon állítsák pellengérre az állítólagos visszaélők listáját.
Amikor a polgármester azzal indokolja a döntést, hogy „évek óta rendszeresen érkeznek visszajelzések a lakosságtól arról, hogy nem azok részesülnek támogatásban, akik igazán rászorulnak”, lényegében a saját hivatalánál folyó munka szakmai színvonaláról állít ki bizonyítványt.
Ráadásul azokat listázták ki, akik a pénz helyett odaítélt természetbeni támogatást, az étkezési jegyet, a gyógyszerutalványt vagy az élelmiszercsomagot nem vették igénybe. Esetükben egyénenként kellene megvizsgálni, hogy valóban rászorulók-e, s ha indokolt, kizárni őket a segélyezettek köréből, megszégyenítés nélkül. Lehet, hogy voltak a segélyt kérők között olyanok is, akik restellték a szegénységüket. Nem akarták a jól ismert patikus vagy a közértes tudomására hozni, hogy segélyre kényszerülnek, így inkább lemondtak a segítségről. Talán emiatt nem jelentek meg egyesek az ingyenes étkeztetésen, illetve a közcélú munkán sem. Lázár az ombudsmanhoz írt nyílt levelében azt írja, olyan világban szeretne élni, ahol „nem csak a bűnözőknek vannak jogaik”. Attól, hogy valaki segélyt kér, majd valamilyen ok miatt mégsem veszi azt igénybe, még nem válik bűnözővé. Ki lehet a „renitenseket” zárni a segélyezettek köréből, de pellengérre állítani őket aligha szabad.
Adni jó szívvel kell, és tapintattal.