Arzenál

Az én nevem Cipszer Elek, én mindig csak leszerelek. Népszerű kuplé volt ez közvetlenül az első világháború után, és azt figurázta ki, hogy némely bakák a leszerelésért járó segély végett gyűjtőpontról gyűjtőpontra jártak úgymond leszerelni. Ez volt a megélhetési leszerelés. Cipszer Elek jogutódjai, a békeharcosok ugyancsak a leszerelésből, a harmadik világháború elleni küzdelemből éltek jó ideig. Mondhatnók, ők voltak a megélhetési leszerelők.
Ma már nincs szükség békeharcosokra. Megélhetési leszerelőkre. Békepapokra. Haladó baloldali értelmiségre. Gőzerővel folyik a leszerelés. A hajdani békeharcosok pedig még jókor váltottak: ma már klímaváltozásban utaznak. Hja, mindent a csúcson kell abbahagyni! Nemrég Obama amerikai és Medvegyev orosz elnök aláírta a START–3 szerződést, amely hozzávetőlegesen 1500-1500 robbanófejben maximálja a fenntartható atomarzenálokat. A két egykori szuperhatalom – a mai nagyhatalmak – arzenáljai tehát még mindig háromezer nagyváros, több százmillió ember elpusztításához elegendőek, de mi ez a nukleáris elrettentés „aranykorához” képest? Akkor harmincezer atomtöltet állt egymással szemben, köztük olyan több robbanófejes, úgynevezett fürtös fejű ballisztikus rakéták, melyek akár tizenkét robbanófej célba juttatására is alkalmasak voltak.
A fenyegetettség aranykorának köszönhetjük az ember holdra szállását, és meglehet, közvetve épp e fenyegetettség eredményeként világbékés most a föld. Atomfegyverek nélkül valószínűleg sohase sikerült volna győznünk a háború démona fölött. A bevethetetlen fegyver létrejövetele kellett a háborús logika megállításához, no meg az, hogy a fegyverek valószínűtlenül megdráguljanak.
A második világháború idején, amikor csúcsra volt pörgetve a hadigazdaság, naponta több száz vadászgép gördült le a futószalagokról. Több tízezres légiflották harcoltak egymással. Nagy légitámadáskor a bombázók szinte elborították az eget. A repülőgép olcsó volt és gyakori. Ma drága és ritka. Egy Gripen árából, esküszöm, kijönne az egész egykori Luftwaffe stukástul, Göring marsallostul, mindenestül. Hát persze hogy nem lesz harmadik világháború. Az atomfegyverek non plus ultra vagy épp ultima ratio jellege és az elvileg bevethető fegyverek irreális megdrágulása szükségképp vezetett a világbéke felé. Amiért ma már az ügyvédeknek nincs állandó cselédjük – mint ahogy volt a havi kétszáz pengő fix idején –, azért kényszerülnek ma világbékére a nagyhatalmak. Menthetetlenül átalakult a világgazdaság, a világháború immár „nem éri meg”.
Kérdés persze, hogy a háború nélküli vagy háborúmentes – háborúmentes övezet, mentes víz, mentes föld – „békebeli-e” lesz a szó boldogságosabbik értelmében. Jobb lesz-é a világ a leszerelés által, vagy hadd fejezzem ki magam úgy: a meg nem történt rossz – a nem megvívott harmadik világháború és az atomfegyverekre nem elköltött sok százmilliárd dollár – lefordítható-e, átfordítható-e a tevékeny jó nyelvére? Merthogy a megélhetési leszerelők ezt híresztelték, hirdették évtizedeken át. Elég nem fegyverkezni, és a meg nem tett rossz, a meg nem vett repülő, a hadicélokra el nem költött pénz mintegy automatikusan átalakul iskolává, bérlakássá, munkahellyé, közművé. Nos, elég ideje tart már a leszerelés ahhoz, hogy észrevegyük: ez a dolog így nem működik. Ez idáig az atomfegyverek kilencven százalékától már sikerült megszabadulnunk, de a világ messze nem lett kilencven százalékkal jobb. A meg nem tett rossz olyan, mint a transzferábilis rubel, nem konvertibilis. Nem váltható át kemény valutára, kemény jóra.
A meg nem tett rossz kemény jó helyett csak a puha rossz újraszerveződéséhez vezet. Ez persze nagy eredmény. Maga a megvalósult utópia. Ha Verdunben egy frontkatonának azt mondtad volna, hogy száz év múlva franciák és „fritzek” közös unióban közös pénzt fognak használni, és nem lesz a két állam közt államhatár, azt mondta volna: a sebláz beszél belőled, cimbora. Nagy eredmény, hogy a meg nem történt rossz: máglyahalált halt metropolisok, sugárfertőzött embermilliók, temetetlen holtak és valahol Európában hontalanul bolyongó árvák helyett a béke árnyékában újraszervezhette magát a rossz, és foglalkozhatunk a munkanélküliség, a gazdasági válság, a migráció vagy épp a globális felmelegedés, a környezeti fenyegetettség problémáival.
Visszaköszönő közhely: múlt nélkül nincs jövő. Visszaköszönő közhely: emlékezet tart egyben nemzetet és népet. Sohase feledjük, honnét jöttünk, hová megyünk! Csakhogy úgy tűnik, az emlékezet meglehetősen szelektív. Lehet azt mondani, mert retorikailag jól hat, hogy Gyurcsány rosszabb volt, mint a tatárjárás. A tüntető tömeg egy olyan mondatért is azonnali morajjal hálás, hogy a szocialisták több kárt tettek, mint a második világháború. Addig, amíg ezek puszta szónoki túlzások, nincs is különösebb baj velük, de ha valaki valóban így gondolja, nos, az már komoly történelmi amnézia. Komoly aránytévesztés.
Jövőképünk formálásához nemcsak eleink haditetteit vagy verseit kell tudnunk felsorolni, de arra sem ártana emlékeznünk, hogy eleink hogyan is éltek valójában. Mitől rettegtek, mit tartottak lehetségesnek, lehetetlennek, illőnek, illetlennek és üdvösnek. Idézni való múlt van épp elég: a bubópestistől a parókabolhán keresztül a vörös népköztársasági útlevélig terjed a repertoár.