Az oktatás nyereséggel működő termelőágazat

Szörényi László nemcsak a magyar oktatás, illetve felsőoktatás, hanem a nemzet jövőjének egyik alapkérdéséről írt sajnálatosan igaz vitaindító cikket. Alaptézise szerint a bolognai rendszerhez való csatlakozás szétdúlta az egyetemeket, s tegyük hozzá, szétrombolta a magyar oktatási rendszer egészét is. Szörényi László tézisével teljesen egyetértve kiegészítő megjegyzéseim azt a kérdést érintik, miért kell bölcsészszempontokat is érvényesíteni egy magát humánusnak nevező társadalomban, kiváltképpen, ha az oktatás-nevelés ügyéről van szó. A kiegészítés azért szükséges, mert a magas színvonalú közoktatás nélkülözhetetlen feltételét, a finanszírozás problémáit érinti.
A Szörényi László által bizonyított rombolást kivitelező politikusok általában sajnálkozva és együttérzőn tárják szét kezüket a bölcsészérveket hangoztatók előtt, miközben „realizmust” kiáltva, üres zsebeikre és a magukat közgazdászoknak nevező pénztárosokra mutogatnak. E félrevezető gesztussal szemben bölcsész barátaim, kevéssé lévén iskolázottak a gazdasági kérdésekben, rendszerint tehetetlennek szoktak mutatkozni, néha pedig magukat is meggyőzik, hogy ha nincs pénz, akkor nincs lehetőség, s ettől az álrealitástól megverten kihátrálnak a vitákból. Holott, kedves bölcsész kollégáim, nem szabad hátrálni!
Ugyanis nem bölcsész barátaim, hanem a hazai magángazdász-pénztárosok nem veszik tekintetbe a gazdaság tudományának fejlődését a világban, s ez az oka annak a hamis látszatnak, hogy gazdaságilag „nem éri meg” az oktatásba való beruházás. Hogy eme XIX. századi szemléletnek csak a legegyszerűbb cáfolatát említsem: már fél évszázaddal ezelőtt Nobel-díjjal jutalmazták Theodor Schultzot humántőke-elméletéért, amellyel bizonyította, hogy a közepes fejlettségű XIX. századi Egyesült Államokat jórészt éppen az oktatásba való állami és a személyes képességek fejlesztésébe történő családi beruházás emelte fel a világ vezető gazdasági hatalmává. Nemrégiben még a Wall Street lapja is azt állította, hogy a nemzetek gazdagsága azok humántőkéjének fejlettségétől függ. Nos, ha a nemzet jóléte éppen a humánvagyonba való beruházástól függ, fel kell tennünk a kérdést: tehetségtelen könyvelőink miért éppen a humángazdaságtól vonják meg a működési feltételeket?
A kérdés azért is megkerülhetetlen, mert a tudomány az elmúlt fél évszázadban Schultz elméleténél is tovább lépett, s feltárta a nemzeti humánvagyonnal való gazdálkodás jelenségét, szükségességét és eredményeit. Hogy megértsük a humántőke fogalmát, illetőleg a humánvagyonnal való gazdálkodás logikáját, előbb utalnunk kell a legfontosabb különbségre a kétfajta elmélet – a magángazdaságot legitimáló ideológia és a nemzetgazdaságról szóló tudomány – között.
A közgazdaságtannak nevezett magángazdálkodást támogató ideológia azt állítja, hogy a gazdálkodási siker az üzleti vállalkozások itt és most realizált jövedelmeivel, illetve ezek összesítéséből kapott nemzeti jövedelemmel mérhető. Mindez a tétel addig vitathatatlannak látszik, amíg tekintetbe nem vesszük, hogy vannak olyan jövedelmek, amelyek előállítása csökkenti vagyonunkat. A drogok például egyeseknek tetemes hasznot – jövedelmet – hoznak, ha azonban kiszámítjuk, hogy a gyógyítási költségek és a korai halál miatt kiesett jövedelmek milyen veszteségeket termelnek, akkor világossá válik, hogy az üzleti logikával kalkulált nemzeti jövedelem alkalmatlan arra, hogy egy gazdaság eredményességét megmérhessük általa. Ha helyette egy termék előállításának üzleti hasznával a személyes, a nemzetgazdasági és környezeti, azaz a teljes költségét állítjuk szembe – ahogyan azt egy másik Nobel-díjas közgazdász, Joseph E. Stiglitz javasolta – jól láthatóvá válik a magán- és a nemzetgazdasági szempontok végletes különbözősége.
Ahogyan a nemzetgazdasági minisztérium neve s programja is ígéri, ha a nemzeti vagyon és jövedelem együttesével mérjük egy termék és az azt előállító üzleti vállalkozás gazdasági értékét, kiderül, hogy vannak olyan termékek, amelyek megtermelése gazdaságos, vannak azonban olyanok is, amelyek előállítása – noha a vállalkozónak komoly hasznot hoz – nemzetgazdasági szempontból kisebb vagy nagyobb veszteséget okoz, amely különbséget az üzleti jövedelemre alapozott piac még csak nem is érzékeli. Ezért annak a vállalkozásnak, amely a nemzeti vagyont elherdálja, legyen piaci-üzleti szempontból bármennyire is jövedelmező, nemzetgazdasági kára miatt gazdaságilag nem indokolható a fennmaradása, még kevésbé a közpénzen való finanszírozása.
A piacgazdaság üzleti költség-haszon számítása szerint mindössze két piaci gazdasági terméktípust lehet megkülönböztetni: azt, amelynek a jövedelmei, a hasznai nagyobbak költségeinél, s azt, amelyiké elmaradnak a költségektől. Az előző termelése piaci és vállalkozói szempontból racionális, az utóbbié irracionális, s ezért termelését a vállalkozó beszünteti. Jóval többféle termékről és vállalkozásról beszélhetünk azonban, ha a humán- és társadalomgazdasági gondolkodást jellemző teljes költség-haszon elemzés módszerével értelmezzük azokat. Azt a terméket és vállalkozását, amelynek teljes költség-haszon kalkulációja (a szakirodalomban ezt nemzetgazdasági stock-flow számításnak nevezik) hasznot mutat, nemzetgazdasági szempontból szükségleti jószágnak, az erre irányuló tevékenységet bölcs gazdálkodásnak nevezik, s a gyártását bátorítani szokás. Mellőzve a közömbös termékek körét, amelyeknek teljes költsége és haszna megegyezik, ezúttal három olyan, szigorúan gazdasági nézőpontból, mégpedig nemzetgazdaságilag irracionális terméket és vállalkozást emelek ki, amelyek a nemzeti humángazdaság szempontjából is kiemelt jelentőséggel bírnak. Az első típust pauperizációs, azaz szegényítő terméknek és vállalkozásnak nevezzük, amelynek veszteségei az adott gazdaságot még nem taszítják le fejlettségi szintjéről, de csökkentik felhasználható forrásait. Destruktívnak azt a vállalkozást és termékét nevezik, amelynek nemzetgazdasági vagyonveszteségei olyan mértékűek, hogy a maradék forrás már csak arra elegendő, hogy a gazdaság egy kevésbé fejlett szinten vegetáljon tovább. A harmadik és legveszélyesebben irracionális vállalkozást és terméktípust, a predátor vállalkozást és terméket az különbözteti meg a többitől, hogy felhalmozódó veszteségei a gazdaságot lesodorják saját fejlődési pályájáról, a „roncs” vagy a „pária” gazdaságok szintjére kényszerítik. Azt, ami ilyen egyszerű és ennyire nyilvánvaló, két okból vesszük észre nehezen. Az első a nemzetgazdasági szempontoktól elválasztott magángazdaságot legitimáló ideológia, amely önértéknek tekinti a piaci vállalkozást, függetlenül attól, hogy okoz-e vagyonvesztést és lejtőre kerülést, visszacsúszást a fejlődési pályán. A másik ok: a nemzeti vagyon nagyságát – kicsinységét? – és változásait nem is hozzák már nyilvánosságra, s a sok vállalkozói győzelmi jelentés mögött hosszú időn keresztül nem lehet észrevenni, hogy a nemzeti vagyon volumene folyamatosan csökken.
Az „agyonmatematizálás” helyett négy alapművelettel is nyomon követhető, egyszerűen számítható gazdasági terméktípusok lehetővé teszik azt, hogy megmérjük az előző szociálliberális korszak teljesítményét. Nemcsak arról van szó, hogy az oktatás minősége minden szinten romlott, hanem arról, hogy az alapok megroppanása miatt a közép- és felső szint is veszélybe került. A Kádár–Aczél-korszak oktatáspolitikájának legterhesebb öröksége az volt, hogy az ipari tanulók közül egyre kevesebben tanultak meg tisztességesen olvasni, s még kevésbé az olvasott szöveget megérteni. A balliberális pedagógia összesen 12 évig tartó rombolása következtében ipari tanulók jószerint már nincsenek, ellenben – hadd ismételjem meg Szörényi László vitaindítójának talán legsokkolóbb figyelmeztetését – a funkcionális analfabetizmus mára már tömeges méretekben elérte a felsőoktatást is. És ennek nem pusztán kulturális következményei katasztrofálisak. Az elmúlt közel egy évtizedben törvényekkel, kormányzati rendelkezésekkel irracionális működésre kényszerített iskolagyárakból kibocsátott „destruktív”, illetve „predátor” humántermékeknek köszönhetően rohamosan csökken világpiaci versenyképességünk, s ez újabb vagyonvesztést okoz nemzetgazdaságunknak – amiről a gazdaság könyvelői tudomást sem hajlandók venni.
Ha oktatási rendszerünk helyreállítása érdekében a kellő mértékű és kellően ellenőrzött beruházásra vállalkozna kormányunk – ahogyan azt a 2000–2002 között működő népesedési bizottságunk javasolta, s ahogyan azt az annak intencióit követő kormányzati szerkezet és a terület vezetőjének személye ígéri –, oktatási rendszerünk újra a nemzetgazdaság húzóágazatává válhatna. Bizonyítva, hogy a bölcsész-humanizációs és a nemzetgazdasági szempontok csak sanda szándékú döntéshozók szemében zárják ki egymást, az oktatási rendszer pedig a legfontosabb és legnagyobb nyereséggel működtethető nemzetgazdasági ágazat.

A szerző bölcsész, közgazdász,
a Stratek volt vezetőhelyettese

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.), Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.), Jeszenszky Géza (Emelkedő nemzet, sportoló nemzet, június 16.), Prékopa András (Van élet a bolognai folyamat után, június 22.), Csorba Csaba (Kertes házból toronyházba: nincs értelme, június 22.), Kalmár Imre–Kalmárné Vass Eszter (A neoliberális képzés vidéki főiskoláról nézve, június 26.), Vasy Géza (Kultúra és oktatás, június 29.), Százdi Antal (Közoktatási integráció aggályokkal, július 1.), Urbán József (Az emberré válás tanulásának helye, július 6.), Lükő István (És a szakképzéssel vajon mi lesz?, július 6.), Porogi András (Jó tanár, támogató társadalom, július 9.), Bencze Ágnes (Tények és érvek a bölcsészoktatás védelmében, július 13.), Havas László (Egyetemes etika és hozzá igazodó demokrácia, július 17.), Heltai Miklós (Szeretetpedagógia, július 31.).