Bűnök büntetései

Pallas nagy lexikonában olvashatjuk: „Alkotmány alatt a szó tágabb értelmében valamely állam államjogi intézményeinek összességét és az állampolgárokat ezekkel szemben kötelező államrendet és jogrendet értjük.” A magyar nyelvű ismeretek e klasszikus alapművéből tovább idézve az alaptörvény fogalmát, megtudjuk, hogy „állam nem képzelhető el államjogi intézmények és államrend nélkül, ezért minden államnak van alkotmánya, még Oroszországnak, Törökországnak és Perzsiának is”. 1893-at írtak az enciklopédia első kötetének megjelenésekor, sok víz lefolyt a Volgán (és a Dunán) azóta, egy jelenkori kézikönyvet böngészve azonban arra a meglepő tényre bukkanunk, hogy majdnem szomszéd országunknak, Boszniának bizony ma sincs alkotmánya. Volt ugyan, amíg Jugoszlávia tagköztársasága volt, de előtte sem létezett, s azóta megint nincs olyan szilárd fundamentumon nyugvó államrendje, amelyikre alaptörvényt lehetne fektetni. A Török Birodalom két ruméliai vilajetjét, Boszniát és Hercegovinát 1878-ban a Monarchia kebelezte be, egy ideig magyar „bég” kormányozta Thallóczy Lajos történelemtudós személyében. Csak az első világháború utáni határrendezések nyomán, 1921-ben kapott Bosznia-Hercegovina és az egykori szandzsák gyönge tartományi státust az SZHSZ – Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – keretén belül, majd a titói aranykor elmúltával, 1995-ben nemzetközi jogászgrémium tákolt össze számukra pszeudo-alaptörvényt. A „daytoni alkotmány” minőségét mutatja, hogy a betűje szerint Bosznia fővárosa Szarajevó, de a tényleges főváros Banja Luka. Az ország hivatalos fizetőeszköze 1999-ig a német márka volt, azóta euró, de a zónán kívül. E kis balkáni kitérő után térjünk vissza a jó öreg Pallas félbehagyott szócikkéhez. Mindjárt kiderül, miért példálóztunk a XXI. századi Európa egyik fiatal „államával” az alkotmánnyal kapcsolatban.
„Szorosabb értelemben az alkotmány alatt amaz államjogi intézmények összességét értjük, amelyek arra hivatottak, hogy az állam jog- és hatalomkörét, szemben az állampolgári társadalom egészével, egyes köreivel, egyes tagjaival […], elvileg szabályozzák, hogy azután azt az állam- és jogrendet, amelyet ez elvi szabályozás megállapított, minden önkény, túllépés vagy mulasztás ellenében államjogi biztosítékok oltalma alá helyezzék. Ily értelemben tehát nincs minden államnak alkotmánya, például Oroszországnak, Törökországnak és Perzsiának sincs. Alkotmányuk csak a köztársaságoknak és az úgynevezett alkotmányos monarchiáknak van a szó komolyabb értelmében, mint például Svájcnak, az Egyesült Államoknak, Franciaországnak; másfelől Angliának, Belgiumnak, Olaszországnak, Spanyolországnak, Romániának […], Ausztriának és Magyarországnak.” A jog nyelve nem azonos fajsúlyú az operettlibrettókéval, ám érdemes átrágni magunkat e pár nehézkes mondaton, hogy megértsük és megbecsüljük alkotmányos keretek közötti életünk áldásait, amelyeket a például felhozott szegény bosnyákok – de bizonyos mértékig a szerbiai és szlovákiai magyarok (!) – még ma sem élvezhetnek Európában.
A magyar alkotmányosságot illetően igazán büszkén silabizálhatjuk tovább a 117 éves Pallas cikkét. „Ha valamely államban megvannak ugyan hosszabb idő óta folyamatosan az említett államjogi viszonyok szabályozott voltának a biztosítékai, és fenn is tartják az állam és jogrend uralmát az államhatalom és közegei működése fölött, de nincs az ily államnak rendszeres alkotmányjogi alaptörvénye, azaz alkotmánylevele, akkor az ily államot történelmileg fejlett alkotmányú államnak szokás nevezni.” Ellentéteként szinte valamennyi európai és amerikai köztársaságnak, mindössze négy ilyen államot nevez meg a lexikon szakírója: Angliát, Magyarországot, továbbá Mecklenburg-Schwerin és Mecklenburg-Strelitz nagyhercegséget. A „történelmileg fejlett alkotmányú” kategóriához tartozásunk alapja és lényege természetesen – az angolok 1215-ben alkotott Magna Chartájához hasonlóan – az 1222. évi Aranybulla. Az állam/ország és lakói közötti kölcsönös jogviszonyt írásban rögzítő legrégebbi regulák. De hol van már a tavalyi hó, hol vannak azóta a német hercegek, hová lett a brit birodalom és a magyarok királysága?

*

Klasszikus történetírásunk és hagyományaink alapján a magyar alkotmány több mint ezeréves fejlődés eredménye. Regényesen szemlélve: az első „közjogi aktus” a vérszerződés volt, amely vagy megtörtént a monda – illetve a titokzatos krónikás – szerint, vagy nem, azonban semmiképpen sem ütközik a magyar közjog szellemével. Az első hatalmas, valóban történelmi lépést Szent István király tette meg az ország – uruszág – és a népei közti viszony rendezése ügyében. „A hatalomnál fogva, amit Géza ráhagyott, a nyugoti eszmék behatása alatt, István többnek tekinthette, többnek tekinté magát, mint elődei – írja Pauler Gyula 1899-ben megjelent művében (A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt). – A honfoglaló Árpád csak feje volt nemzetének, István kezdettől fogva arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magyar föld is az övé, a királyé. Ezzel azonban nem akarta a szolgáivá tenni annak bírlalóit, lakóit, nem is tehette volna. Elismerte, hogy minden magyar ember egyforma, úgy kívánta tekinteni mint barátját, testvérét, meghagyva mindenkinek a magáét, sőt gyarapította, mint a nyugoti keresztény államokban történt a törzsi, nemzetségi hatalom rovására. Határozottan kimondá, hogy ki-ki azzal, amit éppen bír, szabadon rendelkezhetik; amíg él, adhatja nejének, fiának, leányának, rokonainak, az egyháznak anélkül, hogy halála után valaki e rendelkezését meghiúsítani merészkedhetnék.”
Pauler históriáját olvasva kirajzolódik az államalapító uralkodó szellemi horizontja, amely bizony jóval messzebb ívelt, mint egyes kései követőié. „Megkoronázása után tanácskozásra hívta az egyházi és világi főembereket, hogy törvényt szabjon velük a nemzetnek, »mint régibb és újabb királyok tenni szokták«. István király szenátusa tehát, mai nyelven szólva, bizalmi férfiakból állott, de azért hívebben fejezte ki a nemzeti akaratot, mint sok választott népképviselet. A tanácskozás célja volt, hogy irányt szabjanak a magyar nemzetnek, miképp éljen békésen és tisztességgel, a vallási törvény mellé világit is állítsanak, mely minden bűnnek büntetését megszabá.” Szent István írásba foglalt törvényei az akkori élet, az emberi kapcsolatok és dologi ügyek úgyszólván minden területére hatályosak voltak. Utódainak – évszázadokon át – a trónon csupán át kellett igazítaniuk egyiket-másikat az adott kor viszonyaihoz és szelleméhez. A székesfehérvári sírban épségben megmaradt királyi jobb kéz, amíg élet volt benne, fegyvert markolt és alamizsnát osztott, törvényt szentesített a gyengék, kiszolgáltatottak védelmére, és pálcát tört a bűnösök felett. A Szent Jobb kultikus ereje, jelképes hatalma mindig többet jelentett a nemzet számára vallási ereklyénél.

*

Még a java korát élte az Árpádok dinasztiája, amikor az országban eluralkodott jogtalanság, rendetlenség és szegénység miatti elégedetlenség sürgős intézkedést követelt. 1222 tavaszán II. András király, meghajolván a rendek képviselői előtt, kibocsátotta dekrétumát, amelyet arany függőpecséttel – bullával – zártak le. 31 törvénycikkelye közül az első intézkedik az évenkénti törvénynap megtartásáról Fehérváron Szent István király névünnepén, a következő 29 cikkely újraszabályozza az akkori gazdasági és társadalmi viszonyok – mint állandósult konfliktusforrások – szinte minden részletét. Megerősíti a bírói hatáskört, újrarendezi az öröklés, az adományozás, az adó- és egyházitized-szedés, a pénzkibocsátás, a hadkötelezettség szabályait, megtiltja a méltóságok halmozását, a főúri jövedelmek összevonását, a (mohamedán) izmaealiták és zsidók részvételét a pénz-, só- és vámszedésben. Az utolsó cikkely az okirat hét példányának elhelyezéséről és őrzéséről rendelkezik, de ennél is fontosabb a záradéka, amely biztosítja az ellenállás jogát a mindenkori uralkodóval szemben, amenynyiben megszegnék a dekrétumban foglalt törvényeket.

*

Mi sem áll távolabb tőlem, mint az ünneprontás, vagy az, hogy lealacsonyítsam e szinte magasztos tárgyú írást. A balsorsunk hozta úgy, hogy a közel nyolc évszázados alkotmányunk – és a még régebbi keletű államiságunk – legújabb kori történetéről szóló bekezdést más forrásból, az eddigitől szögesen eltérő hangnemben kell megszövegeznem. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete által szerkesztett, 1982-ben megjelent Kronológia, IV. kötetből válogattam az alábbi eseményeket. 1945. augusztus 19-én Arthur Schoenfeld rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellett működő amerikai politikai misszió vezetője átadta Zsedényi Bélának, az ideiglenes nemzetgyűlés elnökének a nyilasok által nyugatra hurcolt vallási ereklyét, a Szent Jobbot. 1946. február 1-jén a nemzetgyűlés elfogadta az 1946. évi I. törvénycikket, amely eltörölte a királyság intézményét, és Magyarországot köztársasággá nyilvánította. Július 4-én Rajk László belügyminiszter rendeleti úton feloszlatta a Magyar Cserkészszövetséget és további másfél ezer társadalmi egyesületet, ifjúsági szervezetet. Július 21-én Mindszenty József esztergomi érsek a katolikus püspöki kar nevében tiltakozott a miniszterelnöknél a betiltások miatt. 1947. január 5-én a belügyminisztérium „köztársaság-ellenes összeesküvést leplezett le”, a közlemény szerint az összeesküvők célja a „Horthy-rendszer visszaállítása volt a jogfolytonosság alapján”. Február 27-én a népbíróság megkezdte a köztársaság elleni összeesküvők ügyének tárgyalását; az április 16-án kihirdetett ítélet három vádlottra halálbüntetést, többekre súlyos szabadságvesztést szabott ki. Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-án, „az új kenyér ünnepén” mondott beszédet Kecskeméten. Szeptember 6-án belügyminiszteri rendelettel felállították az Államvédelmi Hatóságot, december 23-án „hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés” vádjával letartóztatták Mindszenty József esztergomi érseket; 1949. február 8-án életfogytig tartó fegyházra ítélték. Az év január 16-án Rákosi Mátyás A népi demokrácia néhány problémája című cikkében (Szabad Nép) kifejtette: a népi demokrácia betölti a proletárdiktatúra funkcióját. Április 23-án kormányrendelettel nemzeti ünneppé nyilvánították május 1-jét, a május 15-én megtartott országgyűlési választásokon 96,27 százalékkal győztek a népfrontba tömörült baloldali jelöltek. Augusztus 18-án az Országgyűlés elfogadta az 1949. évi XX. törvényt az új alkotmányról, „augusztus 20-án az ország első ízben ünnepelte az alkotmány és az új kenyér ünnepét” – olvasható a történeti kronológiában.

*

Az 1980-as évek végére Magyarországon (is) megérett politikai rendszerváltozás következtében törölték és/vagy megváltoztatták a Rákosi Mátyás uralma alatt megszövegezett „népköztársasági alkotmány” egyes részeit, de új alaptörvény az eltelt két évtized alatt sem született. Az idei választásokon a nép által az Országgyűlésbe küldött képviselők aránya most teszi lehetővé először – közjogilag és gyakorlatilag –, hogy új, a múltunkhoz és hagyományainkhoz méltó alkotmánya lehessen a Magyar Köztársaságnak. A tervek szerint 2011. március 15-re.