Családi barokk

Az első válogatott kötettel dől el: valóban költő született-e közénk? Szentmártoni János esetében szerintem ez bekövetkezett. A szeretetre vágyakozás teszi aktuálissá verseit napjainkban. Főként a kapcsolatok szétszakadásának problémáival viaskodó embereket szólíthatja meg. Reményt plántálva szívükbe. Tematikájában a felbomlás emlékei ellenében felelősen megteremtett és óvott család mindennapjai fogalmazódnak példázattá. A mélyből, a sötétből a fény felé figyelő, kereső tekintet határozza meg versei szerkezetét. Szövegei tragikus sorsok és a család, a sötétség és a fény küzdelmét mutatják fel. Valóságos életbeli jelenetek felidézésével: az apró képek balladáiban.
Szentmártoni olyan alkotói műhelyben nőtt fel, amely formaalkotó igyekezetével mértéket tartó korlátokat teremt: egyszerre jelenthet felszabadulást és fegyelmező erőt. A Stádium Kör a művészetté alakult fából vaskarika, valamifajta honi csoda. Festők, költők és világot értelmezők olyan közössége, amelyben csak erős akarattal, kemény magaelszánással tud az egyes alkotó önálló egyéniségként megjelenni. A XX. század két irányból is sújtó terrorjai ellenében szerveződött ez a műhely a földre rogyasztott művészemberek végakaratából, az elpusztulók sóhajából és a túlélők kemény alkotni vágyásából táplálkozva. Kultúrát hozott a kultúrát pusztító közegbe. Összefogás, összetartozás: érzésben, és miután már lehetett büntetlenül: szervezkedésben is. A korai barokk költészeti iskolák műveltsége talált otthonra Pesterzsébet munkáskörnyezetének lepusztuló világában. Nagy ajándék a sorstól közöttük fiatalnak lenni. És egyben nagy nyomás is a kezdő művészen. Szentmártoni élni tudott ezzel az ajándékkal, és képes lett megmaradni önmagának. Felnevelő környezetében nem vált tucatköltővé.
Magára találhatott körükben, mert saját sorsában ő maga is megélte mindazt, amit ez a kultúrkör végigélt a múlt század jégveréseiben: élete és költészete maga is e valójában önellentmondásként életre kelt kultúraszigetnek a megfelelése. Hozzáadva a belső derűt mint személyes meghatározóját. A külváros „istenhátamögöttiségéből” kellett hosszú évek kitartó munkájával kitörnie, a gyermek mégis magával hozott belőle valami biztatást. Talán Juhász Ferenc tudott még ilyen életre szóló derűt magába gyűjteni ifjúsága mélyvilágából. És hát persze a mester, Kárpáti Kamil. Önpusztítás helyett legyen fény, kívántatják a költő emlékei.
Ha az ifjúkor tematikáját írnám le, verseiből komor prózát kellene mondanom. Mégis, ahogy ezekre a korábbi időket felidéző versekre visszagondolok, a reménnyel teli sugallat fogalmazására kell emlékeznem. Valószínűleg a költő személyes alkatából is következhet mindez. De engem mint olvasót most a vers érdekel. Amint a gyermek felnőve egyfajta glóriával fényezett családképet vetít ki verseiben. Szerelmes soraiban és a gyermeket kényeztető jelenetekben. Itt jön segítségére a barokk hatás. Caravaggio sötét színeiből mindig az elhívás súlyosan derűs sorsszerűsége fogalmazódik meg. Szentmihályi válogatott kötete erre az elhívásra felel meg. Versei a nehéz múltakra emlékeztetve erősítik gondolatmenetüket: biztonságosra építik a bennük kirajzolódó környezetet. Szeretettel, játékossággal. Óvatossággal. Vigyázva arra, nehogy sérüljön valakiben, bármelyik olvasójában is az emberi közösségteremtés vágya. Egymást kézen fogva, megsegítésre biztatva idézi meg az apró képek balladáit: nem lehet semmi annyira elrontott, hogy belőle ne lehessen kilábalni. A létezésnek ezt a parancsát érzékeli, ezt vezeti verseibe.
(Szentmártoni János: Ballada hétköznapi díszletekkel. Válogatott versek. Stádium Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 3400 forint)