Ha Aranycsapat, akkor az ötvenes évek olimpiai bajnok, vb-ezüstérmes, angolverő labdarúgó-válogatottja – Magyarországon ez az elnevezés (nagy kezdőbetűvel, tulajdonnévként) magától értetődően Puskás Öcsiéknek dukál. Sok sportágban található hasonló, aranynak titulálható kiváló magyar gárda, így öttusában is. Ahol a (volt) szovjetek is büszkék lehetnek a maguk ötvenes évekbeli Novikov, Taraszov, Tatarinov, vagy a hetvenes esztendők Lednyev, Onyiscsenko, Smejlov triójára; s nekünk szenzációsan cseng össze Fábián László, Martinek János és Mizsér Attila neve is. Utóbbi társaság 1987 és 1989 között sorozatban két vb- között egy olimpiai csapataranyat nyert, megspékelve Martinek ’88-as szöuli ötkarikás, illetve Fábián ’89-es budapesti vb-győzelmével egyéniben. Egyedülálló módon e hármasból mindenkinek akadt egyéni diadala, Mizsérnek az 1985-ös melbourne-i vb-ről. Azóta is teremtek nagy csapatok, Balogh Gábor, Horváth Viktor és Fülep Sándor a kétezres években aratott, de egyrészt ekkoriban már nagyobb volt a fluktuáció, másrészt az 1992-es barcelonai olimpia után a csapatverseny kikerült az olimpiai programból, így a presztízse óhatatlanul csökkent.
A sportág vitathatatlan aranycsapata azonban a hatvanas években állt össze, húzóemberként minden idők legjobb öttusázójával, Balczó Andrással. Az összesen háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnok legenda Török Ferenccel és Móna Istvánnal közösen egy ötkarikás és négy vb-diadalt aratott sorozatban 1963 és 1968 között. Ami az ebben az időszakban elért egyéni eredményeket illeti, világbajnokságokon (1963 – Evilard, 1965 – Lipcse, 1966 – Melbourne, 1967 – Jönköping) mindig Balczó szerzett aranyat, közben Török az 1964-es olimpiát nyerte meg. Tegyük hozzá, Tokióban Balczó és Móna nem versenyezhetett egy csempészési ügy miatti egyéves eltiltás folyományaként. 1963-ban Török Balczó mögött ezüstérmes volt egyéniben, Móna ötödik, 1965-ben és 1966-ban Török bronzérmes, Móna ötödik és negyedik, 1967-ben Török negyedik, Móna tizenhatodik. A mexikói olimpián Balczó ezüstérmes, Móna hetedik, Török tizenkettedik lett.
Ekkorra már nem uralkodott ideális kapcsolat a csapattagok között, amit az is jelzett, hogy társai a szokásjog ellenére nem adták le a vívóasszókat az egyértelmű aranyesélyes Balczónak. Az ő és Török Ferenc viszonya már korábban elmérgesedett, egy állítólagos át nem adott fontos üzenet miatt. A felek nem beszélnek róla, rekonstruálni nehéz, no meg talán felesleges is, hiszen a csapat a személyes ellentétek ellenére is eredményesen működött, többek között azért is, mert az öttusa egyéni sportág. Az egyedüliként „szólóban” világversenyt nem nyert – sőt, még országos bajnokságot sem – Móna István a maga szerepét így fogalmazta meg Élettusa című könyvében társaihoz címezve: „Én nem voltam óriás, ti ketten viszont a magatok nemében óriások voltatok (…) bíztatok bennem, és tudtátok, hogy minden helyzetben, a legnehezebben is számíthattok rám.” Mint például az 1967-es jönköpingi vb-n, amikor egy furunkulus miatt kisebb műtéten esett át a lövészet előtt, de 197 körrel megnyerte a számot és hozott annyi pontot, amennyi elég volt az aranyhoz.
Móna úgy emlékezett, hogy közös kép az 1968-as mexikói olimpia óta nem készült róluk, de ebben némileg tévedett. 2007 márciusában például az 1952-es helsinki csapatarany egyik kovácsának, Benedek Gábornak a 80. születésnapjára összejött mind a tizenkettő magyar öttusázó ötkarikás bajnok a Régi Sipos étteremben, az akkor és ott készült fotón Balczó, Móna és Török is rajta van. Együtt, de nem „édes hármasban”. Móna István elhunyta után ez már végképp lehetetlen, múlt szerdai temetésén mindkét társa lerótta kegyeletét, egymástól kellő távolságban. Sajnálhatjuk, hogy így van, de változtatni nem tudunk rajta, nem is a mi tisztünk, s hangsúlyozzuk, az eredményességet nem befolyásolta az ellentét.
Innen is látszik, hogy a sikeres együttműködésnek nincsen egységes receptje. Lehet akár negatív érzelmi töltettel, amely nem Balczó–Török-féle speciális eset. Hogy csak az előző Sport7főt citáljuk, a harmincas évek kétszeres olimpiai bajnok magyar vízilabda-válogatottjának oszlopai, Halassy Olivér és Németh „Jamesz” egy apróságon összekapva a parton nem voltak beszélő viszonyban, a vízben viszont teljes harmóniában játszottak. Vagy a labdarúgó Aranycsapatból Puskás Ferenc és Czibor Zoltán sem jártak össze, de ehhez képest a világ legjobb balszárnyát alkották. Aztán lehet közös diadalokra jutni különösebb érzések nélkül, ahogy Mizsér Attila magáról és társairól nyilatkozta egyszer: „Egészen különböző figurák voltunk, és igazán mély barátság nem alakult ki közöttünk. A rivalizálás akarva-akaratlanul megvolt, ami mindig jobb és jobb eredmény elérésére sarkallt bennünket.” S lehet úgy is, ahogy mai öttusázóink csinálják, évek óta, az ifjúsági korosztálytól kezdve együtt, egymásért. Amint Kasza Róbert fogalmazott az idei debreceni Európa-bajnokság váltóversenyének megnyerése után: „Ennek az aranynak jobban örülök, mintha egyéniben győztem volna. Együtt dobbant a szívünk!”
Egyébként éppen a váltó az, amely az öttusa egyéni jellege ellenére hordozza az igazi csapatverseny jellegzetességeit is. Sosem tudjuk meg, mire jutott volna Balczó András, Móna István és Török Ferenc, három roppant karizmatikus egyéniség ebben a lebonyolításban, még inkább egymásra utalva. Ám ez csak egy gondolatkísérlet, a legenda patináját semmi és senki nem koptathatja le erről a trióról. Nem is akarja.
Tanulságos az is, ahogy a tagok öttusához fűződő viszonya alakult pályafutásuk végeztével. Móna szakfelügyelőként is tevékenykedett, majd 1989-ben átpártolt a víváshoz, s haláláig vezette a Honvéd szakosztályát. Török Ferenc edzőként és sportvezetőként is befutott, szövetségi kapitánya volt például a Martinek-féle társaságnak, a hazai szövetség elnöki, a nemzetközi alelnöki pozícióját is betöltötte. Két hete, hetvenötödik születésnapján viszont így fogalmazott: „Jelenleg csak vendég vagyok az öttusában.” Balczó András is az, de még ritkább, noha manapság igazán szívesen látják. Ám annak idején, 1973-as visszavonulása után gyakorlatilag ellehetetlenítették a sportágon belüli működését, nem kapott semmi szakmai funkciót. S most már régóta nem is akar. Ahogy egy korábbi beszélgetés során mondta: „Hogy változik-e az öttusa, és mennyiben? Az én szolgaságom évei leteltek. Ha sport megy a tévében, néha odaülök, ha a magyar himnuszt hallom, változatlanul összeszorul a torkom, ott van a gombóc. Ez tíz világbajnokság és három olimpia megnyerése után is így van.”
Minden idők legjobb öttusázója, a Nemzet Sportolója azért tartja a kapcsolatot egykori társaival, közülük többen, például Németh Ferenc, az 1960-as római olimpia bajnoka rendszeres vendégei a sportról, a politikáról, a hitről szóló előadásainak. Ezenkívül, ha interjúkban nem is, de egykori lovasedzője szoboravatásánál, vagy a mai olimpikonoknak írt levelében megfogalmaz sportból, öttusából vett alapvetéseket. „A teljesség igényével végzett sportolás modellezése életnek és halálnak”, vagy „a sport szenvedésbe ágyazott gyönyörűség”.
Szándékosan elértve utóbbit, mondhatjuk, Balczóék sokat szenvedtek azért, hogy mi gyönyörködhessünk bennük, s az eredményeikben.
origo.hu
Összeesett egy férfi a lépcsőházban, csodával határos módon tért vissza az életbe
