Egyszerűsítés

A népakaratnak megfelelő hatalomváltás nyomán valóban forradalmi változásoknak lehetünk tanúi a kormányzati struktúra és az államapparátus, egyáltalán, a mindennapi életünk fontos dolgaink átalakulásában. Az elmúlt negyedszázad – amilyen elszánt, olyan ártalmatlan – „reformdühe” csak a felületét karcolgatta az egyre tornyosuló problémáinknak, a szükséges átalakítások sorra hamvába holtak, látszatmegoldásokba fulladtak. A korábbi dumakormányok akaratából és tehetségéből óvodai számítógépekre és kórházi vizitdíj-automatára futotta, ötleteik sorra a visszájára fordultak, nem csoda, hogy az emberek egy idő után idegesek lettek a reform szó hallatán. A régi államhatalmi rendszer jellemző vonása, a hivatalok és végrehajtó hatóságok túlburjánzása átöröklődött az 1990 utáni plurális rendszerre, sőt az egypártiból többpólusúvá lett képviseleti struktúra megsokszorozta az adminisztrációt, bőkezűen gondoskodván önmaga és a klientúrája foglalkoztatásáról. Idősebb polgártársaink már-már nosztalgiával gondoltak a jó öreg átkos rendszer megbízhatóbb, ésszerűbb – de legalábbis könnyebben kiismerhető – bürokráciájára a demokrácia örve alatt tenyésző multiplex hátramozdítás világában. Ki sokba fog, keveset végez, a szisztéma hatékonysága a hivatalok számának növekedésével arányosan csökkent, a „rendszerváltozás” legfőbb haszonélvezői – a zavarosban otthonosan mozgó régi-új „fontos embereken” kívül – a rádiókabaré műfajának képviselői lettek, akiknek tényleg csak le kellett hajolniuk a témáért, ami a takarítatlan járdán hevert.
Reményeink szerint tehát vége ennek a hivatali, bizottságosdi, ad hoc grémiumos világnak. A kormányszervek, állami felügyeleti hatóságok és köztestületek munkájának egyszerűsítése és ésszerűsítése, feladatainak összevonása a kormányváltás pillanatától fogva napirenden van. Elsőként a korábbi miniszteriális szisztémát söpörte el a forradalmi hevület, a kevesebb csúcstárca alá-köré szervezett államtitkársági struktúra előnyeit ugyan nem olyan könnyű észrevennie a köznapi halandónak, mint az eddig ötvenegy elnevezés alatt kirótt és beszedett adónemek megnyirbálását, a polgársanyargató jogszabályok gyors eltörlését. A legbiztosabb jele, hogy a változások jó úton haladnak, az az ellenérdekű politikai oldal nyüszítése, médiumainak fülsértő visongása.
Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy éppen a hazai médiavilág felügyeletére hivatott szervezet reformot meghaladó átalakítása ad most okot hisztériára. Amíg az eddigi struktúrában – magyarul mondva: médiamocsárban – szépen, kényelmesen el lehetett dagonyázni, olyan köztestületet lehetett megválasztani és fenntartani, amelyiknek 150 fős bizottságába – képletesen szólva, de nem messze a valóságtól – képviselőt delegálhatott a „Balkezes Ateista Varrónők Nemzeti Szövetsége”, és a „zsűritagok” közpénzmilliárdokról dönthettek, az sok éven át a legnagyobb rendben volt. Olvasóink csak sejtik, hogy miért volt az jó rendszer, az új hatóság ellen tiltakozók pontosan tudják.
Az egyszerűsítés a matematikában nemcsak törvényszerű, de példaértékűen célravezető is. Az összevonások indokoltsága, jogossága a társadalomban nem ilyen egzakt, a hatása azonban biztosan megmutatkozik. Lássuk csak, hányféle néven és címen lehet őrködni a rend felett: létezik rendőr, polgárőr és településőr, mezőőr, erdőőr, halőr, vadőr és természetvédelmi őr, parkőr, gátőr, hídőr, vasútőr, telepőr, parkoló- és garázsőr, vagyonőr, pénzügyőr és biztonsági őr, közterület-felügyelő, legújabban már seriff is. De ettől még rend és biztonság nincs.