Erkölcsi közmeggyőződés és helyes jogrend

A közmorál elméleti eltüntetésének kritikájáról szóló gondolatain alapuló, A tapasztalat nem előítélet című cikkében (MN, 2010. július 28.) Pokol Béla az erkölcs és a jogban érvényesülő normák viszonyát érintő groteszk jelenségekre hívta fel a figyelmet. Az alábbiakban ehhez a témához szeretnék kapcsolódni.
A magyar Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlatában az az uralkodó törekvés figyelhető meg, hogy az „elvontnak”, „általánosnak” nevezett (alapvetően erkölcsi) értékek alapulvétele elkerülésével (háttérbe szorításával) a konkrét alapjogok által önállóan hordozott értéktartalmat értelmezi és védelmezi a döntései során. A morális megközelítéstől többször és kifejezetten el is zárkózott a testület, leszögezve, hogy „az Alkotmánybíróság nem vizsgálja felül a jogban érvényesített közerkölcs tartalmát.” Az álláspont szerint az Alkotmánybíróságnak az egyes alapjogok semleges kategóriájából, illetve az azokból kibontható értéktartalmakból kell kiindulnia, és – csak és kizárólag – azok ütközésekor kell beavatkoznia annak érdekében, hogy az adott jog alkalmazásának az alkotmányos jogrendszerrel való összhangját megőrizze. Ez alól a „fő szabály” alól maga az Alkotmánybíróság enged ugyan kivételt, amikor elismeri, hogy bizonyos esetekben erkölcsi kérdésekben is érvényesülhet az alkotmánybírósági kontroll, ezt azonban csak olyan szélsőséges esetekben tartja elképzelhetőnek, mint például az emberölés büntethetőségének erkölcsi megkérdőjelezése vagy a vérfertőzés megbüntetése erkölcsi indokoltságának kétségbe vonása – amely utóbbi egyébként elméleti szinten ténylegesen már létezik. Végeredményben alapelvi erővel van jelen az Alkotmánybíróság gyakorlatában az a meggyőződés, amely a közerkölcs érvényesítését a döntéseiből száműzi. E szerint a közerkölcs érvényesítésére vonatkozó felhatalmazás tere a törvényhozás, a fogalmának és tartalmának a megállapítása pedig a jogalkalmazás körébe tartozik. Ennek megfelelően a rendes bíróságok esetében az erkölcsi értékeket szem előtt tartó ítélkezési lehetőség részben szükségszerűség is, amennyiben az egyes jogterületeken a közerkölcs normatív (jogszabályi) tényállási elemként van jelen, amelyre vonatkozóan óhatatlanul ítéletek születnek, így állásfoglalásra kényszerül a bíróság a közerkölcs tartalmáról, terjedelméről. Biztató, hogy van törekvés arra is a bírói gyakorlatban, hogy az erkölcs kifejezett jogszabályi rendelkezésben való megjelenése hiányában is ítélkezési szempont legyen. A Legfelsőbb Bíróság teljes ülése a nem vagyoni kártérítésekre vonatkozó irányelvében határozottan úgy foglalt állást, hogy „lehetőséget kell adni a személyiség minden oldalú védelmét, az erkölcsi értékeket szem előtt tartó, jogfejlesztő bírói gyakorlat kialakítására”.
Visszatérve ahhoz, ami a közerkölcs jogi normaként való megjelenését illeti, tényszerűen több hazai jogterületen szerepel jogszabályi rendelkezésekben, amint a nemzetközi és az európai közösségi jogban is. Ez arra utal, hogy az erkölcsi értékeket – azok tartalmának meghatározása nélkül – olyan tényezőknek tartja a széles körű jogalkotás, amelyeknek a tételes jogban érvényesülniük kell. Megfontolandó, hogy az erkölcs több tekintetben jogkorlátozó normaként szerepel a legtöbb európai alkotmányban. Ehhez képest a magyar alkotmányból az 1990. évi XL. törvénnyel történt módosítás törölte annak alkotmányszintű szabályozását, amely szerint a közerkölcs védelmében szükséges mértékben lehet alapjogot is korlátozni. Azzal, hogy az alkotmányunkból az erkölcs mint önállóan megfogalmazott érték kikerült, valóban olyan helyzet állt elő az Alkotmánybíróság számára, hogy – alkotmányos szabályozás hiányában – az értelmezési tevékenységének nem képezheti részét az erkölcs önálló érvényesülésének vizsgálata. Vagyis amíg alkotmányosan elfogadott az a tény, hogy a közerkölcs érvényesítésére vonatkozó felhatalmazás a jogalkotás, ennek konkrét tartalommal való kitöltése pedig a jogalkalmazás területén zajlik, addig az alkotmányosság érvényesülése felett őrködő Alkotmánybíróság számára nincs lehetőség a közerkölcs alapján történő ítélkezésre.
Ehhez képest figyelemre méltó, hogy az alkotmány nemrég elkészült legfrissebb kommentárját szerkesztő Jakab András szerint nem lehet színvonalas alkotmánytudományt művelni erkölcsi előfeltevések nélkül. Meggyőződése, hogy a társadalom erkölcsi igényeit figyelembe kell venni a jogrend érdekében. A Pokol Béla által leírt jelenségek groteszksége abból ered, hogy a közösségi erkölcsön alapuló egyensúly megbontásával – a „műmorál” igényei szerint – az „igazságosság” javára és a közrend rovására torzult el a jogrend.
Bibó István szerint éppen a rend és az igazságosság eszméi azok az értékek, amelyek a helyes jog abszolút értékmérői. Megállapítja, hogy a rend nem más, mint a társadalmi kényszer helyes elosztásának megnyilvánulása, míg az igazságosság a társadalmi szabadság helyes elosztását jelenti. Szükséges a kettő egyensúlya ahhoz, hogy helyes jogról beszélhessünk. Ez azt jelenti, hogy a kényszer növekedése csak addig értékes, amíg a rend növekedésével jár, és nem megy az igazságosság rovására, illetve a szabadság (például egyéni jogok szélesítése általi) növekedése addig értékes, míg az igazságosság növekedésével jár, és nem megy a rend rovására. A bibói álláspont szerint helytelen akár a kényszer, akár a szabadság intézményeinek egyoldalú és aránytalan növekedése. Ilyen esetben nincs másról szó, mint a jog egymást kiegészítő két értékmérője valamelyikének végzetes formulázásáról, illetve megvalósításáról. – Mindkét véglet hamarosan kitermeli vagy a maga forradalmi reakcióját, vagy a maga természetes kiegészülését – állapította meg Bibó. Ebből következően tehát a helyes jog iránti küldetés nem a jogok kiszélesítésére való egyoldalú törekvést követeli meg, hanem a kényszer és a szabadság egyensúlyának megteremtésére irányuló elhivatottságot. Ennek az egyensúlynak az alapja pedig a társadalom erkölcsi közmeggyőződése. Ezen keresztül lehet eljutni a leghelyesebb jogrendig.

A szerző a Magyar Polgári Demokráciáért Alapítvány
igazgatója, Európa-jogi szakjogász