Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta – Arany János Toldija első énekének sorait akár az a táj is ihlethette volna, amely Szarvas körül, a Holt-Körös vidékén elterül. A valamikor szikes, terméketlen földeket Tessedik Sámuel (1742–1820) evangélikus lelkész, az alig néhány évtizeddel korábban a Felvidékről betelepített, nagyrészt szlovák lakosság fáradhatatlan tanítója kezdeményezésére kezdték javítani. Az olasz eredetű grófi család, a Bolzák is ugyancsak kivették a részüket a város felvirágoztatásából, ahogyan azt az Európa-hírű arborétum, a Bolza Józsefről elnevezett Pepi-kert, a folyóparton, a híd mellett emelkedő kastély vagy az Európában ugyancsak egyedülálló, ma is működő szárazmalom hirdeti. A Körös másik partján lévő ligetet Erzsébet királynéról nevezték el tragikus halála után, eredetileg, 1894-ben a Népliget nevet adták neki, még korábban, 1888 előtt, mielőtt tehát holtággá vált volna a Szarvas és Békésszentandrás környékén mintegy harminc kilométernyi folyószakasz, Füzesnek nevezték ezt a részt, ami arra utal, hogy a víz gyakran elöntötte. Fahíd kötötte össze a várossal, a híd mellett állt a vámház, amelyben ma étterem működik. Itt készítik el legfinomabban a békacombot.
Sziket a Holt-Körös vidékén ma már hiába keresnénk, s a szöcskenyájaknak sem kell eltikkadniuk. De – mielőtt megkeresnénk a Vízitelepet, ahonnan a XIII. Kenumaraton résztvevői elindulnak – mégis érdemes őket szóba hozni, hiszen a rajthelytől alig száz méternyire, az Erzsébet-liget sarkában áll az a ház, amelyben Ruzicskay György festőművész dolgozott, és amelyben ma művei, néprajzi gyűjteményének szép darabjai láthatók. A Nagyváradon is tanult, Párizsban gyakran időző művész szorosan kötődött a városhoz, „bioromantikusnak” nevezett műveit alighanem az itteni természeti környezet inspirálta, de megfestette-rajzolta Tessedik életét, a város történetét is. Most mutatják be a Toldit illusztráló sorozatot, amely még sohasem szerepelt a nyilvánosság előtt. (Bővebben a 14. oldalon.)
Amíg az érdeklődők a kiállítóteremben szemlélődnek, a rajt előkészületei javában folynak. A stég, ahol a kenukat a vízre bocsátják, szinte kicsinek bizonyul a több mint ötven hajó és a majd kétszáz ember részére, akik közül csak kevesen ismerik jól a helyi körülményeket, hiszen az indulók nagy része más városokból jött, sőt, egy szatmárnémeti csapat révén „nemzetközivé” válik a mezőny. Valahogyan csak elrendeződik a dolog, „célegyenesbe” állnak azok is, akik az ellenkező irányba akartak indulni, s amolyan magyaros módra kialakul a képzeletbeli rajtvonal. Induláskor csak két egység borul a vízbe, egy harmadik visszaevickél a stéghez, mert az egyik lapát az első vízbe merítéskor eltörött…
Innen kezdve nemcsak a versenyzők, de a leglelkesebb szurkolók is versenyt futnak (azaz autóznak) az idővel, hogy a kenusokat megelőzve érjenek oda a verseny különböző helyszíneire, hogy hangos biztatással öntsenek erőt a versenyzőkbe. Nem is olyan mellesleg közben érzékelhetjük, milyen sokszínű az a világ, amely a Holt-Körös kanyargó vize körül kialakult. Nyaralók sorakoznak a parton sok helyütt, a régi gyümölcsösöknek, kerteknek ma már csak a hírük maradt, a múltra a nevek utalnak: Mangolzug, Nyúlzug, Kereszthát, Füzes, Dinnyelapos, Dűlőhát követik egymást a verseny útvonalán, de vannak olyan szakaszok is, amelyeket a verseny nem érint, de nyitottak a nyilvánosság előtt, ilyen a Macózug, Szappanoszug, Motyózug. Nemcsak az evezősök, de a horgászok paradicsoma is ez a vidék. Csukából fogtak már egy méteresnél nagyobbat is, a lesőharcsa hossza elérheti a két és fél métert.
Lesőharcsa helyett ezúttal mi magunk lesünk. Elsőként az arborétummal szembeni park kínálkozik, amelyet Magyarország közepének neveznek, lévén, hogy itt volt a Trianon előtti ország közepe, amire a szimbolikus szélmalom mellett ma a gáton vezető 1100 méteres történelmi emlékút emlékeztet. Anna, Attila és Mátyás, akiket várunk, nem vezetik ugyan a mezőnyt, de egyelőre ütemes mozdulatokkal hajtják a hajót, igaz, még csak a táv negyedénél járunk. Az első igazi nehézség a Szivornyánál (itt engednek vizet a holtágba a Hármas-Körösből) következik, ahol a hajót kiemelik a vízből és átviszik az élő folyóra. Most értjük meg a kerekeket, amelyet néhány kenuban láttunk: a tapasztaltak nem emelik, hanem a praktikus kis targoncán gurítják át a kenut a háromszáz méteres szakaszon.
Néhány percre újból szem elől veszítjük a versenyzőket. A mezőtúri kompnál csak egy villanásra látjuk őket, a békésszentandrási duzzasztónál viszont arra is van időnk, hogy a gátról eléjük menjünk a partra, ahol újra kiemelik a kenut. Magas a vízállás, mondják, a folyó visszafelé folyik, megviselte őket ez a szakasz. Ami most jön, az sokkal jobban. A part meredek, sáros, és miután nagy nehezen kiemelik a hajót, nyolcszáz méter hosszan húzzák-vonszolják az ártéren át az „égő napmelegben” a gát felé. Azután újra a Holt-Körös vize… A versenyzők itt már látszólag túl vannak a nehezén, hiszen csak evezniük kell, igen ám, de tíz kilométert egyfolytában, a szentandrási ágban. A kísérő biztat, fényképez, s meglepetésére időnként újabb folyóágat fedez fel a gát másik oldalán, a Harcsás az és a Sirató, amelynek vizét egy csatorna köti össze a többi holtágéval. Arrafelé még kevesebb nyaraló épült, remélhetőleg így is marad, mert igazából a szabad folyópartok teszik közös kinccsé a holtágakat.
Célba érés előtt még nyílik néhány alkalom rá, hogy biztassuk csapatunkat: például a békésszentendrási régi hídnál, ahol a szőnyegszövő épülete úgy emelkedik ki a fák közül, mintha csak az épületek példás tájba illesztését akarná illusztrálni, vagy az Anna-ligeti zsilipnél, ahol – holtágnál ez különös – sodrása van a víznek, mintha csak az utolsó lendületet akarná megadni a lassan célba érkező versenyzőknek. És valóban: még néhány száz méter, még néhány ezer verejtékcsepp, még néhány vízhólyag a tenyereken, még néhány száz nyomdafestéket nem tűrő szó az önostorozáshoz, hogy miért is kellett ezen a … versenyen elindulni, s a versenyzők nagy része, benne a mi kis csapatunk, Anna, Attila és Mátyás célba ér. A legjobbak persze már régen ott vannak, mások meg csak egy óra múlva érkeznek a stéghez. Nemcsak az eredményhirdetésnek, de a gulyáspartinak is lassan vége már, mire az utolsók beérkeznek. Ők már az elején rosszul kezdték, mondják, azután inkább csak nézelődtek. Mit mondjak? Ez sem volt rossz megoldás.
origo.hu
Haderőfejlesztés: megérkeztek az első L–39 Skyfox gépek a magyar légierőhöz
