Hiány, érzet

Épülésemre szolgál Kulcsár Győző gondolatait olvasni. Négyszeres olimpiai bajnok, a Nemzet Sportolója, nagy idők nagy tanúja. Sőt, nem csupán átélte, maga alakította a magyar sporttörténelmet. Mint Puskás Öcsi, akihez nem is olyan régen még oda lehetett lépni a Bozsik-stadion lelátóján, és még az alkalmi ismeretségekből is futotta egy röpke beszélgetésre vagy akár egy fröccsre. Neki tízperces gesztus volt, a másik félnek életre szóló élmény. Mint nekem az, amikor a Kárpát-medencei diákbajnokság Üllői úti döntőjén megpillantottam a tűző napon is öltönyben, mellényben feszítő Grosics Gyulát, aki készséggel vállalkozott egy fényképre a kislányaimmal. Önkéntelen mozdulattal karolták át egymást, valaki meg is jegyezte a fotó láttán: olyanok, mint egy család. Albert Flóriántól, a távolságtartónak hitt, de roppant közvetlen és szellemes legendától is feledhetetlen pillanatokat, mondatokat őrzök. Amint 1994 őszén egymás mellett ülünk a portói stadion lelátóján, és az akció csírájában rendre bemondja, hogy ebből gólt kapunk, vagy amikor pár évvel később, a népligeti aluljáróban az előző napi meccsen borongva sóhajtja: te, mi ezt a Pécset egy jó kapussal és három mezőnyjátékossal megvertük volna.
Aranycsapat, aranylabdás, aranyszavak. Csupa közkincs. Papp Laci is az volt. Egyik kollégámmal már fél órája beszélgetett, a srác büszke is volt rá, milyen közvetlen viszonyban vannak. Ekkor egy járókelő odaköszönt, Laci bácsi barátságosan visszaintegetett, az emberünk megkérdezte, hát ez meg ki volt, mire Papp Laci megvonta a vállát: „Mit tudom én, azt se tudom, te ki vagy.”
Papp László háromszoros olimpiai bajnok. Mint Balczó András. Aki mind a mai napig itt él, 2010 Magyarországán. De nem velünk és nem közöttünk. Bezárkózott a maga, kívülről harmonikusnak és rendezettnek tűnő világába, ezt mindenki sajnálja, és zokszó nélkül elfogadta, és ő ki se lép onnan.
E Sport7főben öttusa aranycsapatunkra emlékezünk; szegény Móna Pistával alig két éve még együtt utaztam a pekingi metrón, és ő húsz percben öszszefoglalta a magyar vívás évszázados úttévesztéseit, Török Ferenccel felületes ismeretség után 1998 őszén egy athéni tetőteraszon töltöttem egy estét, és az Akropoliszt nézegetve, bort kortyolgatva sorra vette, mi történt az 1988-as, kettős szöuli diadal óta a sportágában.
Balczóval viszont soha egyetlen szót sem sikerült váltanom, és vagyunk ezzel így körülbelül tízmilliónyian. Hallom ugyan, hogy itt-ott különleges légkörű és üzenetértékű előadásokat tart, de bevallom, nekem sokkal jobban hiányzik Balczó András, a világ valaha volt legnagyobb öttusázója, mint Balczó András, a tiszta lelkű és fejű gondolkodó. Mert utóbbiból azért napjainkban is akad itthon is pár száz, előbbiből viszont nyilvánvalóan csak egy van.
Vele vágynék beszélgetni. Máig kitárgyalatlan témákról Tokiótól Münchenig, vagy ha nyilvánosan feloldozni és gyónni sem szeretne, pusztán arról, hogyan tanuljuk meg jobban becsülni a sikerhez vezető utat, mint a sikert magát.
Balczó egyébként szintén a Nemzet Sportolója. Tizenkét legnagyobb, élő sporthéroszunk egyike. Vitathatatlanul, kikezdhetetlenül az. A kitüntető címet – és kötelezettséget – ő is elfogadta.
A nemzet mi vagyunk.
Balczó András a miénk.