Merre tovább, Magyarország?

Talán költői kérdésnek tűnik effélét felvetni, de miután némileg lecsillapodtak a kedélyek, újra kell kezdeni a dialógust. Önmagunkkal vagy másokkal, a Teremtővel, örökös kutatás-keresésben, soha le nem mondva az őszinte válaszadás lehetőségéről. Weöres Sándor írja a Jóslás a trágyaözönről című művében, hogy a címben jelzett történés idején az ember egyetlen dolgot tehet: befogja az orrát, és tiszta fehérneműt visel. A szennyes ár magától le fog vonulni, csak ki kell várnunk a végét. Ezt az életérzést sokszor átéltük az elmúlt nyolc év alatt és előtte az átkosban, de a megszabadulás érzését, valljuk meg őszintén, csak részlegesen. A hazugságözönre, mely a fent idézett áradatra emlékeztet, egyetlen méltó választ adhatunk: az igaz szó teremtő erejét, mely méltán érdemelte ki az Ige nevet.
Weöres Sándor szerint a mocsokra épített világrend azért omlik össze magától, mert az emberiség annyi szennyet halmoz egymás tetejére, hogy a nemtelen építmény nem képes megtartani az újabb halmokat, a szennyes ár magától levonul. Hogyan is lehetne frappánsabban megfogalmazni egy undorral teljes társadalmi rend végkifejletét? Még mindig küzdünk a rondasággal, kerülgetjük, takarítjuk, fertőtlenítünk, de egyelőre úgy érezzük, hogy az egész ország egy merő fertőzés, egy járványgóc. Ahová nézünk, mindenütt a csalás, lopás, korrupció ránk hagyományozott „rendje” él tovább, még mindig mozgásban van, mint a döghullám a tengeren, az ország kénytelenül együtt mozdul vele. A mozgásról a legnagyobb intézményrendszer gondoskodik, mely a sátán ganaját rakosgatja, halmozza egyre tovább. Már a fél világot elszennyezte, de neki a másik fele is kell. A fél világot eladósította, de ő a többit is akarja. A Föld után a Holdat és a Marsot, ezek után a Plútót vagy a Jupitert, az ördög tudja követni gondolatait…
Miközben a letűnt korszak utáni szenny rajta ül az elárasztott vidékeken, az undor hajósai jachton, ladikon, miegyében igyekeznek elevezni a veszélyesebb területekről. Még mindig bent vannak a parlamentben, beleszólhatnak a törvényhozásba, mely tetteiknek korlátot szabhat. Még nem feledhetjük, hogyan pocskondiázták le Wittner Máriát, aki elsőként olvasta fejükre bűneiket, és nem vehetjük le szemünket a hatalomért tülekedő „megújuláspártiakról”, akik hatvanas-hetvenes éveiket taposva is együtt akarnak csörtetni a legifjabbakkal. Még mindig baloldalinak vallják magukat, miután fasisztoid eszközökkel vertek szét minden tüntetést, és szorítottak ki a hatalomból mindenkit, aki nem az „ő kutyájuk kölyke”. A baj nem szimplán abban áll, hogy tevőlegesen vettek részt egy nemzet megcsúfolásában, megalázásában, hanem hogy a „csendestársak” cinkosokként segítették elő annak a társadalmi formának a tombolását, amelynek a történelem szemétdombján van a helye.
Az undor érzését akarják tovább éltetni, mikor őskövületeikkel vélnek megújhodni, bennünket megfosztani mozgásterünktől, a tiszta szó erejétől, mikor az arcunkba hazudoznak, elhúzzák a csíkot a riporteri kérdések elől, fumigálják mindazokat, akikben az újságírók által feltett kérdések ugyanúgy megfogalmazódnak, legfeljebb nincs módjuk feltenni őket. Egy vigasztaló gondolat merül fel: az akadályokat a kievickéléshez ők maguk állították a saját útjukba. Lesben áll a mindenhatónak vélt bankrendszer, hogy őket védelmezze minden eszközzel, de már felállt a fiatal csapat, hogy kivédje a sok leshelyzetet és szabálytalan szerelési kísérletet. Mindenre van méltó válasz, és mi ki fogjuk várni a végét, hogy ezt megkapjuk a játszma végén. A számonkérés meg fog történni, mindenkinek sorra kell kerülnie, aki tevőlegesen segítette azt a destruktív folyamatot, amely hazánkat a felfelé ívelő pályáról a lejtőre tette, majd padlógázzal hajtotta a mélység felé. Megkezdődött az a törvényalkotói munka, mely az elavult rendszer bebetonozottságát meg fogja szüntetni. A jelképes áradat konkrét károsultjainak kártalanítása elkezdődhet. A korrupt intézményvezetőknek a törvény előtt kell felelniük tetteikért. A közfigyelem arra is irányul, vajon hogyan lehet visszaszerezni tőlük a lopott milliárdokat. Kivárjuk türelmesen, holott ezek a pénzek nagyon jól jönnének most a bankok által csőbe húzott kárvallottak és a hajléktalanná lett állampolgárok megsegítésére. Mindnyájan a saját bőrünkön érezzük annak a romlott rendszernek az utóhatásait, amely elvette tőlünk az utolsó fillért, de az utolsó lehetőséget is, hogy más fillérkéket keressünk az ellopottak helyett. A gazdasági mozgástér a kisember számára igen szűkös. Csak akkor dolgozhatunk, ha van munkalehetőség. Még a nyugdíjaskorúak se dőlhetnek hátra nyugodtan, mert a békés elvonulás lehetősége sem adott, ha nem kiemelt nyugdíjjal fosztogatják az államkasszát és a mások által megtermelt javakat. Egyszer határvonalat kell húzni a megérdemelt juttatások és az arcátlanul magas jövedelmek közé. Fel kell tenni a kérdést: hogyan lehet esélyegyenlőséget teremteni, ha tovább nyílik az olló és tágul a szakadék a társadalmi rétegek között?
Ezt is végig kell gondolni egyszer. Voltak a régi rendszer haszonélvezői, akik az átkosban is kiemelt fizetéssel tudták megszedni magukat, majd kapcsolati tőkéjük segítségével átadták kiváltságaikat a gyermekek, unokák nemzedékének is. Eközben a kijátszott, kihasznált nemzedékek csak a mínuszokat halmozhatták. Vastag bankszámlák helyett a megfizethetetlen banki kölcsönök leróhatatlan „rendje”, az ifjabb nemzedékek számára az albérlet, a lakótelepi lakás szűkös tere, ahol egy nemzedék is nehezen fér el, netán a gyurcsányi verdikt: menjetek innen, mert az élettér csakis engem illet és az enyéimet… Fel kell tennünk a kérdést a született arcátlanoknak: hogyan lehet egyenlőség, egyenlő jogok a megfigyelők és a megfigyeltek között? Hogyan lehet egyenjogú velük az, akit mindig megfosztottak emberi méltóságától, az emberi életkörülményektől, a tisztességesen megfizetett munka lehetőségétől, az igaz szavak kimondásának felszabadító érzésétől? Hányan hallgattak, hogy megtarthassák csekély kilátással kecsegtető állásukat? Hányan tűrték némán és megalázottan, hogy a családjukat kitelepítsék, a lemenőket megfosszák a társadalmi feltörekvés lehetőségétől? Hogyan lehet egyenjogú ennek a rendszernek a fenntartóival az, akinek bebörtönözték, kivégezték, kitelepítették vagy világgá üldözték a szeretteit?
Most hallgathatjuk azt, hogy a szocialisták megújultak. Megreformálják a megreformálhatatlant. Továbbra is magukat tekintik élcsapatnak. Annyi balfogás után még hisznek magukban és abban, hogy mindazért, amit ők rontottak el, egyedül Orbán Viktor a felelős. Ezt a badarságot világgá ordítják. Mi pedig perelhetjük őket, hogy visszakaphassunk valamit a sok ellopott pénzből. Ám az elveszett lehetőségeket senki nem adja vissza. Azon továbbra is a hangoskodó, modortalan, önjelölt csapat ül, mely magát többséginek véli, még akkor is, amikor az ország ítéletet mondott fölöttük. Társadalmi megújulás csak akkor lesz, ha a mások életlehetőségeit elrabló társulatot kidobjuk onnan, ahová érdemek híján tolakodtak be. Forradalmi megújulás csak forradalmi rendcsinálás árán lehet. A rákos sejtként viselkedő entitások nem fognak leszokni senki kedvéért életellenes filozófiájukról és gyakorlati politikájukról. Ezt a műtétet még szeretnénk megérni. S ha egész elrontott, háttérbe szorított életünket nem változtathatja is meg senki, akkor is hiszünk a nemzet megújulásában, mert az erre irányuló szándék megfogalmazódott az emberek lelkében. Mi az Aranycsapattal akarunk tartani, mely a legsötétebb korszakban is világosságot teremtett, és egy nemzetet lelkesített, hogy megtartsa hitében. Nekünk ismét egy Aranycsapat kell.

A szerző tanár