MI A MAGYAR?

A kitűnő, a török hódoltság idejében sok nemes arabs vérrel feljavított, magyar és erdélyi lóállomány a török kiűzetését követő időben hihetetlenül megcsappant és megromlott. A megfogyatkozás oka az volt, hogy az országot felszabadító idegen katonaság minden használható lovat elvett a lakosságtól és kivonulása alkalmával kivitt az országból. Az állomány leromlásának pedig az volt az oka, hogy a lakosság a megmaradt csikókat igen korán munkára fogta. Alig kétéves csikók hámba fogása vagy nyereg alá törése természetszerűleg a lóállomány elcsenevészesedésére vezetett. Hozzájárult a bajhoz még az is, hogy alig volt valamirevaló fedezőmén, hiszen a katonaság elsősorban a méneket vette el, s így itthon fedeztetésre is csak fiatal csikókat használhattak.
De hogy maga a lóállomány még ilyen viszonyok dacára is kiváló volt, bizonyítja, hogy a francia háborúk alatt az úgynevezett velitesek (önkéntesek), kik összeszedett lovaikon 1813 és 1814-ben Párisig nyomulva és visszatérve, lovaikért, amikor hazatérve itthon eladták őket, több pénzt kaptak, mint amennyiért vették őket. Ezek a lovak tehát a nagy és fáradságos út alatt nemhogy leromlottak volna, hanem még javultak.
Ugyanez volt tapasztalható egy évszázaddal korábban a kuruc-labanc háborúk idején is: az apró, a rossz bánás- és tartásmód miatt rosszúl fejlődött magyar és erdélyi parasztlovak oly tűzről, kitartásról, gyorsaságról és igénytelenségről tettek tanúbizonyságot, hogy az állandóan jól tartott és nagyobb termetű német katonai lóanyagon mindig túltettek, pedig jóformán sohasem volt részük nyugalomban.
A magyar és erdélyi parlagi lónak tehát ősi kiváló tulajdonságai voltak, és e kiválóságát a mostoha bánásmód ellenére is megőrizte. De maga a lótenyésztés mindkét testvérországban mindenütt hanyatlott, mert a legelőket a hihetetlenül fellendült birkatenyésztés céljaira foglalták le. Minthogy pedig az örökös háborúk miatt katonalóra mindig nagy szükség volt, maguk a magyar királyok kezdték meg a magyar lótenyésztés szabályozását és a nyugati szemnek még mindig túl apró magyar ló testének megnagyobbítását.
Az első ilyen kísérletet III. Károly tette, aki Spanyolországból berber lovakat hozatott hazánkba a csak 155 cm (szalaggal, ill. ököllel mért) marmagasságú magyar lóanyag feljavítására és testének növelésére. E lovak csak a Dunántúlon értek el némi módosító hatást a magyar lovakon, de Erdélyben megszerették és ettől kezdve felhasználták őket egyes mágnások. Utána Mária Terézia vette kezébe a magyar lónemesítés ügyét. Azzal kezdte, hogy Pesten lóorvosi iskolát állított, a hatóságokat nemesebb és nagyobb termetű lóanyag tenyésztésére szólította fel és a nagyobb termetű lovakat az adó alól is felmentette. 1774-ben szabályokat bocsájtott ki, kihirdettetvén, hogy milyennek kell lenni a jó lónak, és ugyanekkor 2, 4, és 6 arannyal jutalmazta azokat a csikókat, amelyek e szabályzatnak megfeleltek. E mozgalom hatására némely megye közméneseket létesített, mások a jobbágyság lovainak használatára jó méneket adattak. 1777-ben a királynő új rendeletben a városokat is kötelezte a lónemesítésre, a jobbágyságot pedig a lovak kímélésére utasította, és kihirdettette, hogy a nagyobb termetű csikókat ezentúl szabad alkú után fogja a hadsereg vásárolni, viszont a katonaságtól kimustrált, de tenyészcélokra még alkalmas kancákat olcsón eladatta a vármegyéknek. Nemes török és német méneket vásároltatott és hozatott az országba, kibéreltette a borsodi ormosdi és a csallóközi enyedi pusztát a cseh lótenyésztő társaság részére, hogy az e helyeken cseh lovakból állítson föl méneseket a megyék számára. E társaság azonban működését az 1778-ban kitört háború miatt meg sem kezdhette. Hogy azonban a királynő fáradozása némi eredménnyel mégis járhatott, bizonyítja, hogy 1781-ben a pesti lóvásáron a kiküldött katonai bizottság már sokkal könnyebben tudta lószükségletét megvásárolni.
(Hankó Béla: Székely lovak, 1943)