Belvárosi garzonlakásában 226 képe van kirakva a falakra, ebből százötven az ő fotója vászonra kasírozva, némelyik több mint egy négyzetméteres. A konyhába és a fürdőszobába is jutott a női arcokból, profilokból, rúzzsal kifestett szájakból. Pirosak és fehérek a falak, már ami látszik belőlük. A konszolidáltabb nappaliban Rod Stewart zenéje szól, két elefánt tartja az üvegasztalt, felületén számos emléktárgy, az üvegkoala és a bordó plüssbocs mellett leginkább a Buddha-szobor ragadja meg a figyelmemet, elébe ébenfa elefántokat raktak, mintha csordát hajtana. Százéves olajfestmények, kortárs alkotások és Henry Miller szexista amerikai író „Dear friend Martin” kezdetű, bekeretezett levele jól megférnek egymással a falon. A neon-ezüst lámpatestek mögött bantu négereket ábrázoló faragványok a polcokon, egy állványon hatalmas vitorlás hajó. Az ajtó mögött hollywoodi díszlet, egy komplex hajóorrfigura a maga háromméteres valóságában. Elkápráztat a pazar gyűjtemény, majdnem el is vágódom egy asztal alól elém nyúló, kiterített vaddisznó fejében.
– Kupi van itt, például azt a bazi nagy reklámszatyrot a kábelekkel hetekkel ezelőtt hagyta itt egy debreceni lány, most már igazán visszajöhetne érte. A bőrszék fémváza is eltörött, s bár egy rokonom már fél éve megígérte, mégse jön megjavítani – szabadkozik Szipál Márton fotográfus, aki 86 évéből többet élt Amerikában, mint idehaza, s nem sértődött meg, amikor minderre célozva azt mondták rá, hogy Martin egy magyarul nagyon jól beszélő amerikai pasi.
– Felmenőink már találkozhattak 1928-ban, ugyanis anyai nagyszüleim, Szabó György és Áncsán Mária esküvői képét Debrecenben Szipál és Ábrahám császári és királyi fényképész készítette…
– Apám, Szipál Márton néhány műértő pártfogója segítségével a bécsi képzőművészeti akadémiára került festészetet tanulni, s elbűvölte a fényképezés, az új csoda. Karrierjét azonban elsősorban nem ez, hanem az első világháború határozta meg. Pilóta volt: légi felderítőként fényképezett. Tevékenységéért az utolsó hónapjait élő Ferenc Józseftől „császári és királyi udvari fényképész” címet kapott, ami – noha tényleges cégalapításakor már se király, se császár nem volt – évtizedekig emelte üzletének renoméját. Apámat elfogták: orosz hadifogságba került, s Szibéria legtávolabbi csücskébe vitték. Csoportjában együtt raboskodott Kun Bélával s Károlyi gróffal, ottlétükről ma is meglévő fotóalbuma tanúskodik. Végül megszökött, Kínán és Belső-Ázsián keresztül tért haza Szolnokra. A konszolidáció idejében jó üzleti érzékkel és egy befektetőpartnerrel, Ábrahám Jenővel közösen az észak- és kelet-magyarországi kisvárosok közönségét célozták meg fényképészeti szolgáltatásukkal. Kezdetben a két cégtulajdonos sasfészke Szolnok és Pozsony volt, majd apám beházasodásával Sárospatak és Sátoraljaújhely, később Debrecen, ahol a cég, még mindig Szipál és Ábrahám néven, első virágkorát élte. A húszas évek végére többi műtermét feladva Debrecenre összpontosította figyelmét, ahol tablói, családi képei, helyi érdemességek portréi máig is albumok, asztalfiókok (nem utolsósorban a helyi Déri Múzeum) féltve őrzött kincsei.
– Egyértelmű volt, hogy ön is a kamera mögé áll?
– Kezdetben utáltam az egészet. Kit érdekel tízéves korában az anatómia?! Apám folyton az arc geometriájával traktált, miközben én nagy odaadással a repülőgépmodellek szárnyát vágtam ki lombfűrésszel a konyhában. Ráadásul a húszas években hasonló világ volt, mint most: apám küzdött, hogy kifizesse a rezsit, gondoltam, ilyen szakmát nem akarok. Ha nekem valaki akkor azt mondta volna, hogy fényképész leszek, azt válaszoltam volna, bármi, csak az nem. Amikor a cserkészekkel kirándulni mentünk, apám odaadta a gépet a kezembe, befűzte a filmet, beállította egyesre. Én pedig tüntetően mindig hazahoztam, letettem az asztalra, és még mindig egyesen volt. Csak azért sem fényképeztem egy kockát sem! A második világháborúban Sztálingrád elestét követően pilótaiskolába kerültem, ezért nem vittek a frontra, s nem hiszik el, zászlósként nem hallottam se amerikai, se angol, se orosz puskalövést, s nem láttam egy halottat sem. Hadifogságba estem, a Fekete-tengertől Szevasztopolba vittek. Két lehetőségem volt: kőbányában bányászni, vagy a kitermelt követ szállítani a vállamon a hegyre. Kikészülök az első héten – gondoltam magamban, aztán ismét szerencsém volt. A láger orvosa megkérdezte tőlem, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Mondtam: magyar, Debrecenből. Ismered a Szeleséket? – kérdezte. Igen, Szeles Bandi a legjobb barátom – válaszoltam. A magyar orvos részletesen kikérdezett, s én tudtam mindent. Kiderült, hogy a nagybácsija a legjobb barátomnak. Kilenc nyelven beszélt, zseniális ember volt. Megtanította a kórházi szakszavakat oroszul meg németül is, így betegeket hordoztam, injekcióztam.
– Amikor hazakerült, az élmények hatására orvos akart lenni a menyasszonyával együtt.
– Megbeszéltük, hogy amíg a párom tanul, nekem pénzt kell keresni. Nyitottam Debrecen főutcáján egy fényképészüzletet, amely olyan sikeres lett, hogy inkább azt folytattam. Kiírtam a kirakatba, hogy a színészeket ingyen fényképezem, így Zenthe Ferenctől Mensáros Lászlón át Rajz Jánosig mindenki megfordult a stúdióban, sokukkal barátságban voltam.
– Ekkoriban jött közbe Rákosi mikrofonzsinórjának az elvágása?
– Hahaha! – nyerít valami elképesztőt. – Még jó, hogy nincsen üldözési mániám, mert most bizonyosan megrettennék… Abban a zsinórelvágásban csak annyi részem volt, hogy én vittem a harapófogót. Margit testvérem férjének, Szeghő Józsefnek már a koalíciós időkben is halálos fenyegetettséget maga után vonó politikai állásfoglalásai voltak, majd az 1948-as választásokon a Debrecenben korteskedő Rákosi Mátyás mikrofonzsinórját beszéd közben kettévágta. A sógorom és három barátja börtönbe is került, engem a kihallgatásomkor csak megpofoztak. Új életet kezdtünk vagy inkább kezdhettünk: nem is messze, Nyíregyházán „Fényszövüzletet” nyitottunk. Én Budapestre költöztem, ahol ugyancsak „fényszövösként” próbáltam szerencsét.
– De végül is az ön számára 1956 az újrakezdés dátuma.
– Két fotós barátommal egy szál zakóban, fényképezőgéppel a kezemben elhagytam az országot, s Bécsen keresztül irány az USA! New Yorkból Clevelandbe mentem, mert hallottam, hogy ott sok magyar él. Valóban, találkoztam például egy nyolcvanéves palival, aki nem tudott angolul. „Te mikor jöttél ki?” – kérdeztem tőle. Mire azt felelte: „Itt születtem, de a milliós magyar kolóniában élve nem volt szükségem arra, hogy angolul tanuljak.” Amerikában sokáig nem jutottam álláshoz. Egy régi magyar ismerősöm Los Angelesbe hívott, ahol el tudtam helyezkedni fényképészként. Aztán hónapokkal később ismét szerencsések voltunk: a Sunset boulevard-on, a Playboy Club mellett megszereztünk egy üzlethelyiséget, ez olyan lehetőség volt, mintha itthon a Gerbeaud-val szemben próbálkoznánk.
– Hogyan sikerült?
– Megsajnáltak minket, magyarokat: 265 dollár volt a havi rezsi. Amerikában ez úgy történik, hogy néhány hónappal később újra eljönnek, és a duplájára emelik. Így is történt. Mi viszont azt mondtuk, hogy nem tudunk többet fizetni. Akkor a magyaroknak még nimbuszuk volt, s az ingatlan tulajdonosa kezet adott a 265 dollárra. Húsz év múlva felhívott a felesége, mondván, meghalt a férje, de ő tud arról, hogy a hitvese kezet adott egykor a 265 dolláros bérre. Meg ne mondjuk a szomszédoknak, hogy ő továbbra sem emel árat, mert ők 2500-at fizetnek egy kisebb helyiségért. Olcsón, néha ingyen fényképeztem a karakterszínészeket, önjelölt „sztárokat”, akik ezekkel a képekkel adták el magukat. Úgy voltam vele: vigyék a híremet! Sok divattervezőt ismertem, ők is ajánlottak engem a partikon. Sorozatot csináltam John Wayne-ről és a feleségéről, aki akkoriban a tíz legszebb nő között volt számon tartva. Egy róluk készített óriási képet raktam ki a kirakatba, s ezt követően felkapottá váltam. Priscilla Presley, Givenchy Kareen, Margaux Hemingway, Charlene Tilton, Sophia Loren s a kosárlabdacsillag Abdul Jabbar portréját készítettem el, a most ismert színészek közül pedig Tommy Lee Jonest és Leslie Nielsent fényképeztem. Persze őket már nem ingyen, Martin S. Martin művésznéven 1957–58-ban már kétezer dollárt kértem egy sorozatért.
– Állítólag a nőknek azt mondta: úgy nézzen a kamera lencséjébe, mintha most akarna rám ugrani!
– Ja. Nem tagadom, életművésszé váltam, hiszen kivételes, hogy ebből a szakmából így meg tudtam élni. Rolls-Royce-ot vezettem, a Hollywood Hillsen laktam. A jövedelmem kétharmadát a fényűző életre költöttem.
– Miért jött haza?
– Sok oka volt. A legkomolyabb, hogy meghalt a feleségem, akivel húsz évig együtt éltem. Harmincöt évvel fiatalabb volt, mint én, de az ötből ez volt a legjobb házasságom. Elismert divatfotós voltam, s egy kaliforniai magazin fotósaként jártam a világot: leginkább Hongkongban, Tokióban, Rómában és Párizsban tartózkodtam. De az üzlet már nem ment annyira, s jó időben kell abbahagyni. Tíz éve a dollár nagyon jó árfolyamon volt, negyedmillió forintos nyugdíjjal kezdtem, miközben egy joghurt 25 forintba került. Ma már nehezebb megélnem, de nem bánom, hiszen négy helyen tanítok, kiteljesedhettem.
– A portréfényképezésről mi a hitvallása?
– Azt mondom, van, aki kattintgat, csinál száz képet, és abból egy talán jó lesz. Lehet géppuskával is lődözni, de én olyan fényképészetet vallok, ahol a puskát rátesszük az állványra, a tetején van egy teleszkóp, és utána egy lövéssel homlokon lőjük az áldozatot. Ennek szabályai vannak, ezt gyakorolni kell…
– Retrospektív kiállítása volt a debreceni Modemben, Kölcsey-ösztöndíjasként fényképezhette a várost, Bukarestben pedig Ceausescu palotájában lakott, és a diktátor ágyában alhatott a kiállítása megnyitóját követően… És ezt mondja is mindenkinek.
– Hiába vagy jó művész, ha szerény vagy, nem írod alá a képeidet, és nem mutogatod mindenkinek. Nálam véletlenül mindig volt négy-öt kép. Mindig megmutattam őket. Amerikában azt mondják: ha van pénzed, vegyél fel egy píárost, és az dicsérjen, ha nincs rá pénzed, dicsérd magadat. Én ezt megfogadtam.
– Harminc napszemüvege van, sportosan elegáns. Hallottam, nem érdeklik a magyar ízek, reggelente ötven éve öt lágy tojással összeturmixol egy marék brokkolit, sóskát vagy spenótot, s azt megissza. A gyomra nem fáj, alacsony a koleszterinje, s ezzel a masszával kitart estig. Még mindig eljár házibulikba?
– Tíz éve még csak 76 voltam, hetente háromszor elmentem a Trafóba táncolni. Már meguntam, a fene akar annyit ugrálni! Ha van kedvünk, táncolunk idehaza. Aki akar, feljöhet hozzám. Szeretnek az emberek, az utcán is folyton megállítanak, és én kérdezem tőlük: tetszenek a képeim? Dehogy a képei, inkább az, ahogy él, s amit mond! Megyek Debrecenbe a 68. évi érettségi találkozóra. Már csak hatan vagyunk, de nem én vagyok ott a csoda, hanem Oszika, az egykor pattanásos arcú fiú, aki már régóta professzor, s azért világhíres, mert a gabonafélék genetikai módosítását ő kutatta ki.
origo.hu
Messze van még, hogy józanul nézzünk magyar focit – Szakértői Kormány S01E12
