Sáveltolás

A csempészek a Latin-Amerikából származó kábítószert nem egyenesen Európába, az egyik fő felvevőhelyre szállítják, hanem előbb „megutaztatják” Fekete-Afrika part menti országaiban. A kokainútvonalak tanulmányozásában jártas szakértők ezt már rég tudják, ám a szakadatlanul növekvő mennyiség meglepő. Ezzel egy időben a terrorizmus is megjelent a Száhil öv térségében.

A sivatag kalózai
Vajon miből van pénze az Iszlám Magreb Al-Kaidája (AQMI) nevű terrorszervezetnek, amely a Szahara térségében tevékenykedik – „felségterülete” mintegy fél Európa nagyságú –, hogy a Nyugattal vívjon háborút? A főként Maliban, Mauritániában és Észak-Nigerben jelen lévő sejtjei a legkegyetlenebb iszlám csoportok közé tartoznak: eddig tizenhét foglyukat végezték ki. A közelmúltban az algériai gyökerű terrorszervezet egy idős francia humanitárius munkást ölt meg, miután támadás érte egyik egységét. Jelenleg két spanyol túszuk van, ők is a halál árnyékában élnek. Tehát egyik anyagi forrásuk a nyugati turisták elrablása, majd busás váltságdíjért szabadon engedése. A dzsihadisták – mivel létszámuk korlátozott, nyugati hírszerző források szerint alig vannak többen négyszáznál – megveszik a más bűnöző elemek által elfogott idegeneket. A Száhil valóságos homokóceán, amelyen mindig is tanyáztak sivatagi rablók. Most egy kis vallási szósszal leöntve az Iszlám Magreb tölti be ezt a szerepet. Még az útonállás is hoz a konyhára, az elkapott teherautók csak akkor mehetnek tovább, ha tejelnek.
A másik forrás a kábítószerből származó pénz. Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) már rég feltárta a kapcsolatot a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC, baloldali gerillaszervezet) és az AQMI között. A FARC-ról azt kell tudni, hogy a forradalmi munka mellett Kolumbia egyik legjelentősebb kokaintermelője is. Az Afrika nyugati részén, a szárazföldön zajló, délről északra irányuló kábítószer-csempészés egyik haszonélvezője a helyi Al-Kaida. Területén vagy átengedi a szállítmányokat bizonyos díjért, vagy tagjai maguk állnak be az „anyag” célba juttatásának biztosításába. A kábítószercsempészek gyakran fegyverekkel, munícióval fizetnek a szolgálataikért, megbízható „bázisaik” raktárként való felhasználásáért.
Csakúgy, mint Nyugat-Afrikában, a Száhil övben is a világ legszegényebb, legsérülékenyebb országait találjuk, amelyek alig tudnak megfelelni állam mivoltuknak. A központi irányítás gyenge, a hatóságok korruptak, a biztonság csekély. Ilyen körülmények közt virágzik mindenféle csempészés, illegális tevékenység. Mint Mehdi Taje francia geopolitikus nyilatkozta a Libération párizsi napilapnak: „Az igaz, hogy a Száhil öv fokozatosan radikalizálódik. Errefelé sohasem volt hagyománya a mérsékelt iszlámnak, itt mindig is átitatódott törzsi kultúrával és szélsőséggel. Most ebből a rendetlenségből az Al-Kaida próbál meg hasznot húzni, de azért viszonyítani kell, a Száhil sohasem fog Afganisztánná válni.”

Úgy két hónapja a politikailag mindig korrekt Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke az amerikai kongresszusnak írott levelében nem fogalmazott eléggé körültekintően: a volt guineai elnök fiát, Ousmane Contét „drogbárónak” nevezte, holott korábban ez a minősítés csak a kolumbiai és a mexikói kábítószer-kereskedelemben jelentős eredményeket elért személyeket illette meg. Most már Afrika is büszkélkedhet ilyen „nemesi rangú” drogcsempésszel.
Azért, ha jobban belegondolunk, az amerikai elnöknek végül is jó oka volt arra, hogy levelében ilyenformán emlékezzen meg a valahai afrikai államfő csemetéjéről, ugyanis a latin-amerikai kábítószerkartellek egyre inkább kiterjesztik befolyásukat a fekete földrész nyugati felére. Az Európába irányuló kokainútvonalak közül egyre nő az afrikai kitérők jelentősége.
Becslések szerint az idén a világ kokaintermelése az ezer tonnát is meghaladhatja. E mennyiség 35–40 százaléka Európában talál fogyasztóra, amellyel már az Egyesült Államokkal leszünk holtversenyben a felvevőpiacon. Érdekes, hogy a kokainfogyasztásban Amerikában mintha csökkenés lenne tapasztalható. De vajon miért lehet a fehér por ilyen népszerű Európában? Először is ebben a dél-amerikai drogkartellek árcsökkentő „politikájának” van vitathatatlan szerepe: 1980-ban egy gramm Európában eladott kokain ára 600 dollár körül volt, 1990-ben 200, 2000-ben pedig 100 dollárt kellett kiadni ugyanezért a mennyiségért. Azóta további kokainár-csökkenés tapasztalható: ma 30–70 dollárért kínálják grammját.
A drogbárók jól kiszámították, hogy a kokacserjék irtása, az államok közti egyre összehangoltabb kábítószer-ellenes tevékenység ellenére is tudják növelni a termelést, és csökkenő áron is nagyobb bevételt érnek el. A másik oldalon meg egyre szélesebb rétegek engedhetik meg maguknak anyagilag a „kikapcsolódást”.
Az afrikai kitérővel Európába jutó kokain menynyiségét ötven és száz tonna körülire teszik. A magasabb mennyiséggel számolva is ez évente csak negyede az Európában felszívott kokainnak. Ám ha hozzátesszük azt is, hogy egy évtizede még elenyésző volt a csempészés Afrikából Európába, láthatjuk, mennyire megnőtt ennek az útvonalnak a jelentősége.
És szakadatlanul nő tovább. Erről a jelenségről ír Christophe Champin, a Radio France Internationale (RFI) munkatársa a Fekete-Afrika – fehér por című, a közelmúltban megjelent könyvében. Miért Afrika? – tette fel a kérdést álnaivan a szerző, amikor az Európába való bejutás tranzitútvonalának megsokszorozódásaként szóba került a földrész.
Dél-Amerikából hajóval kiválóan megközelíthető, és lagúnák tömege kínál természetes kikötési lehetőséget, ahonnan kisebb hajókkal ér partra a kokain. Nyugat-Afrika ideális hely a kábítószercsempészeknek: nemcsak a célállomás, Európa viszonylagos közelsége, hanem a gyenge állami rendszerek, a pénzre, korrupcióra kiéhezett vezetők, a megvesztegethető hatóságok – mind-mind a választás helyességét igazolták.
Afrika és Európa között látványosan fejlődtek a közlekedési lehetőségek az utóbbi évtizedekben. A kábítószer így megérkezhet az európai fogyasztókhoz teherautón, hajóval vagy repülőgéppel. Aki szeretné, az választhat hagyományosabb, ám kétségtelenül romantikusabb megoldást, például tevekaravánnal baktat fel északra.
A nyugat-afrikai államok nagy többsége rendelkezik diaszpórával a volt gyarmatosítók országában. Ha valaki a „mienk”, ugyanazt a nyelvet beszéli, mégiscsak nagyobb a bizalom benne. Nem kell ahhoz bűnözőnek lenni, hogy valaki elfogadjon egy oda-vissza repülőjegyet volt hazájába, ott meglátogathatja a nagymamát, nagypapát, cserébe csak egy kis táskát kell áthoznia a határon.
Sokszor az utazók nem is tudják, hogy csempészésben vesznek részt: egy óvatlan pillanatban egyszerűen becsempészik a bőröndjükbe a kis csomagot. Vannak, akik rendszeresen járnak „családlátogatásra”, ráadásul egy kerületből többen. Így alakulnak ki a „kaidok”, a helyi dílerekből lett kiskirályok, akik már megízlelték a könnyen szerzett pénz nyújtotta örömöket.
Ezért kiváló helye a Latin-Amerikából érkező kábítószer raktározásának és újraelosztásának Afrika nyugati fele. Az ezredfordulón a Zöld-foki-szigetek tűnt biztos terepnek erre, azóta feljövőben van Angola, napjainkban viszont egyértelműen Bissau-Guinea tör élre. „A guineai állam, beleértve az elitet és a hadsereg felső vezetését is, teljesen benne van a kábítószer-csempészésben” – állítja a francia újságíró. Ezek a körök a kábítószer-továbbításért kapott jelentős összegből a környező országok lázadó erőit is képesek felfegyverezni.
A hadsereg különösen nagy szerepet játszik a drogüzletben. Neki vannak emberei, szállítóeszközei, raktárai, ahol pihentethetik az árut. Az állam vezetői ugyanakkor rendszeresen drogellenes nyilatkozatokkal állnak elő, hogy ők mennyi mindent megtesznek a fehér por elleni harcban. Eközben ennek egyetlen célja van, hogy elkerüljék a „narkóállammá” való minősítést a Nyugat, de különösképpen az Egyesült Államok részéről.
Azokon az útvonalakon, amelyeken a kábítószert szállítják, kimutathatóan nő a drogok fogyasztása. Egy kis rész csurran a terjesztőnek is hazai felhasználásra. Évek óta a heroinfogyasztás robbanásszerű terjedéséről érkeznek hírek az Afganisztánból Oroszországon át vezető drogútvonal mentén. Az afganisztáni ópium egy része is Afrika érintésével jut el Nyugat-Európába. Lassan minden kábítószer-elosztás, sőt -termelés gócpontjává válik a fekete földrész, Észak-Afrika például nagy cannabistermelő központ. Még egy tényező, amely hozzájárul a fekete kontinens katasztrofális egészségügyi helyzetéhez.
Mi lehetne a megoldás, amikor az európai szervek is csak jelentős késéssel követik a helyzetet? Kézenfekvő a jobb együttműködés a célország államai és a tranzitországok közt. De az Európai Unió sem jeleskedik ebben, inkább mindenki magának akarja megtartani az információt, hátha majd egyszer jó lesz valamire. Amiben pedig – jelen esetben az együttműködésben – mi sem teljesítünk kiválóan, azt megkövetelni a nálunk fejletlenebbtől ugyancsak a valóságtól elrugaszkodott hozzáállás. Afrikában ez nemcsak bevételi forrás, hanem fricska a volt gyarmatosítóknak: a cél megmutatni nekik, hogy ezzel a problémával ők sem tudnak sokat kezdeni.
Az ENSZ Kábítószer- és Bűnözésellenes Hivatalának (ONUDC) minapi jelentése szerint az utóbbi években robbanásszerűen nőtt a kábítószer-termelés a világon. A szervezet 2008-as termelési „mutatókra” támaszkodott, amelyek szerint az ópium-előállítás megkétszereződött (4200 tonnáról 8900 tonnára, amelynek 90 százaléka Afganisztánból származik), a kokaintermelés 20 százalékkal nőtt (800-ról 1000 tonnára), cannabisból pedig vagy 60 százalékkal több (25 ezer helyett 40 ezer tonna) került a fogyasztókhoz. És az amfetamin felhasználása sem csökkent. Mindez együtt a becslések szerint évi 320 milliárd dolláros üzletet jelent.
Mi állíthatná meg – legalább ezen a szinten – a folyamatosan bővülő kábítószer-kínálatot? Amíg nem lesz meg a szándék a nemzetközi közösségben – mint ahogy ma nincs meg –, hogy rendezze ezt a gondot, amely, akárhogy nézzük is, a demokráciát veszélyezteti, addig csak a kábítószer újabb és újabb áldozatairól számolhatunk be. Itt van Afganisztán példája, ahol a nemzetközi haderő nem tud és nem is akar véget vetni az ópiumtermelésnek, mert azonnal az egész lakossággal találná szemben magát. Ha innen nézzük a problémát, már nem is olyan jelentős kérdés, hogy egyes földrészek hogyan válnak kábítószer-elosztó és -terítő központtá.