Nekünk, magyaroknak Kun Béláék visszatérését, újabb terrort és szenvedést hozott volna a szovjet-oroszok győzelme. A Simonyi-Semadam Sándor, majd a Teleki Pál vezette kormány tudatában volt ennek, ezért az ország teljesítőképességét figyelembe véve, minden lehetőséggel számolva figyelte az 1919 óta vívott háború kimenetelét.
A szovjet–lengyel konfliktus egyúttal arra is alkalmat kínált a magyar politikai és katonai vezetésnek, hogy megsegítse a lengyeleket, sőt az antant hozzájárulásával be is avatkozzon, s így érje el a trianoni határok módosítását. (Ezt szolgálták a Párizsban folyó titkos magyar–francia tárgyalások is, amelyek még a trianoni béke aláírása előtt kezdődtek.) Ezért sietett Magyarország többször is Lengyelország segítségére 1920-ban. Legelőször 1920. június első felében, amire visszatérünk.
A lengyel hadsereg – megelőzve a Vörös Hadsereg főcsapását – 1920. április 24-én szövetségben az Ukrán Népköztársaság hadseregével megindította támadását a bolsevizált Ukrajna ellen. Kijevet el is foglalták a lengyelek május 7-én. A budapesti külügy-, illetve hadügyminisztériumban május első napjaiban elkészítették egy magyar–lengyel titkos politikai és katonai szövetség tervezetét. Ezek szerint a két hadsereg együttműködik a bolsevikok ellen folytatott harcban, és szükség esetén a magyar hadsereg fegyveres segítséget nyújt a lengyeleknek. Aláírásra nem került sor, Magyarország ennek ellenére számottevő segítséget nyújtott.
Szovjet-orosz ügynökök propagandamunkájának hatására az osztrák munkások nem engedték ki Ausztriából a lengyeleknek gyártott lőszert 1920 júniusában. Csehszlovákia ímmel-ámmal továbbította a Franciaországból érkezett lőszert, majd 1920 nyarától lehetetlenné tette a célba jutását. Ekkor Magyarország ellenszolgáltatás nélkül vállalkozott rá, hogy az Ausztriából érkező osztrák, valamint száz szerelvény francia hadianyag-szállítmányt azonnal továbbítja Románián át Lengyelországba. A magyar–lengyel együttműködés kimagasló formákat öltött. A magyar kormány ahhoz is hozzájárult, hogy lengyel katonai őrség kísérje a szállítmányt Magyarországtól Lengyelországig. A vámkezelést már Püspökladányban elvégezték, hogy a mozdonyt a magyar–román határon kicserélve a szerelvény időveszteség nélkül, azonnal indulhasson tovább. A lengyelek kőszenet biztosítottak a csepeli lőszergyártáshoz és a magyar mozdonyokba, amelyek a határra szállították a szerelvényeket. A szállítás lengyel tehervagonokban történt, mert magyar vagont egy darabot sem engedett a kormány Románia területére.
Kilencszázhúsz június 10-től augusztus 25-ig, tíz héten át – amikor a danzigi (Gdansk) dokkmunkások ismét kirakták az érkező hadianyag-szállítmányokat – Lengyelország egyedül Magyarország segítségére és támogatására számíthatott. Magyar gyártású lőszerre, illetve az általunk továbbított francia és osztrák hadianyag-szállítmányokra. Ausztriai lőszerre nem. Amíg azonban onnan is folyt a lőszerszállítás, Bécs élelmiszert kapott cserébe. Hadianyagot később is kiengedtek az osztrák vasutasok, mert azt magánszállítmányozási cégek fuvarozták, nemegyszer eltitkolva, hogy a címzett Varsó.
Miután a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (szovjet-orosz pénz és propaganda támogatásával) 1920. június utolsó harmadában bojkottot hirdetett Magyarország ellen a fehérterror miatt, a lengyeleknek szánt francia lőszer nem Ausztrián, hanem a délszláv királyságon, Zágrábon keresztül érkezett, s mi továbbítottuk Románián át. (A fehérterror csak ürügyként szolgált, a valós cél a lőszerszállítás megakadályozása volt.) Meg kell jegyeznünk, hogy 1920 nyarán Magyarország és Ausztria külön-külön egyezményt írt alá Szovjet-Oroszországgal hadifoglyaik kölcsönös hazaengedéséről. Ennek ürügyén, mintegy megzsarolva a két országot, belekerült az egyezmények szövegébe, hogy mindkét állam semlegességet tanúsít a szovjet-orosz–lengyel háborúban, nem gyárt, nem szállít és nem enged át területén hadianyagot a lengyeleknek. A bolsevizmus azonban egyaránt fenyegette mindkét országot, amelyek közül Ausztria egy ideig, Magyarország pedig kezdettől nem tartotta be az egyezményt, így hadifoglyaink – ki tudja, hányan? – végleg orosz földön maradtak.
A lengyel hadsereg egy ideig nem tudta megállítani a szovjet-orosz ellentámadást, folyamatosan vonult vissza. A kormány július 13-án Magyarországhoz fordult, harmincezres lovashadsereg kölcsönadását kérte. Budapest kész volt segíteni abban az esetben, ha az antant megadja hozzájárulását, és felfegyverzi a magyar hadsereget. Ehhez viszont a lengyel diplomácia közbenjárását kérte a magyar kormány. Hadseregünk Csehszlovákián keresztül vonult volna át. 1920. június végén a Vörös Hadsereg lengyellakta területekre ért. Honvédségünknek augusztus első napjaiban rendelték el a menetkészültséget. Mégsem került sor a fegyveres segítségnyújtásra. Csehszlovákia augusztus 9-én bejelentette semlegességét, területén nem engedélyezte sem a honvédség átvonulását, sem lőszer átszállítását. Benes csehszlovák külügyminiszter annyira kedvében járt Szovjet-Oroszországnak, hogy felajánlotta neki Kárpátalja területét.
Tekintettel a lengyeleknél uralkodó hatalmas lőszerhiányra – éppen hogy elkezdték kis mennyiségben a saját gyártást, ami messze nem fedezte a szükségleteket –, a magyar hadügyminiszter 1920. július 8-án kelt utasításával azonnal a lengyelek rendelkezésére bocsátotta a honvédség majd egymilliós lőszertartalékát. Egyidejűleg elrendelte, hogy Csepelen két hétig kizárólag a lengyelek számára termeljenek. A megmaradt gyári termelési kimutatások szerint az első lőszersorozatot május 31. és július 27. között gyártották le. Negyvennyolc napon keresztül napi 250 ezer darabot, ami 12 millió töltényt jelentett. (A gyártás és a szállítás 1921 márciusáig tartott, összesen 58 millió darabra rúgott. A lőszeren kívül adtunk mozgó konyhákat, tábori sütödéket, 40 millió csappantyút gyalogsági lőszerhez, 600 ezer tölténytárat, több millió fegyveralkatrészt is.)
Július 3-án Sosnkowski hadügyminiszter kétségbeesetten kérte, hogy mielőbb szállítsuk a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémműveknél márciusban és májusban megrendelt több millió gyalogsági lőszert. A gyártás beindítása nagy nehézségekbe ütközött, mert hiány volt a lőszergyártáshoz szükséges alapanyagokban. A Budapestet megszálló román hadsereg kivonulása előtt hadizsákmányként elszállította a gépek egy részét – tüzérségi lőszert ezért nem lehetett gyártani –, s a gyár raktárait is jórészt kifosztotta, még tehervagonparkját, mozdonyait is elvitte.
A rendelkezésre álló sajtó- és levéltári források szerint az 1920. július 10-én Magyarországról elindított 80 vagonnyi, mintegy 20-22 millió darab karabélylőszerről nem állapítható meg, hogy magyar gyártású vagy Nyugat-Európából származó volt-e. Nem ismeretes, hogy mikor szállították ki a fentebb idézett – magyar hadügyminiszteri utasítás szerinti – csaknem egymilliónyi darabot és a májusban két héten keresztül a lengyelek részére termelt mennyiséget. Elképzelhető, hogy a július 10-én expediált 80 vagonban benne volt az addig készített lőszermennyiség. (A gyár hiányos termelési kimutatása nem dönti el a kérdést.) A szerelvényt Csehszlovákiában visszatartották. Szerencsére aztán visszaadták, s ez a szállítmány ért Románián keresztül Varsó alá, a Skierniewice nevű kisvárosba 1920. augusztus 12-én. Azonnal kiosztották, s ezzel a lőszerrel nyerték meg a varsói csatát.
Augusztus elején a francia kormány – a szovjet-orosz sikerek hatására – hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország fegyveres segítséget nyújtson a lengyeleknek azzal a feltétellel, ha Csehszlovákia átengedi területén a honvédség alakulatait. Ám északi szomszédunk ezt megakadályozta, amikor 1920. augusztus 9-én bejelentette semlegességét.
A döntő azonban a magyar lőszersegély volt. Lőszerből olyan nagy volt a hiány július végén, augusztus elején, hogy karabélyonként hét töltény állt rendelkezésre a fronton, s a feleslegesen fegyvert használó katonát megbüntették. A nemzetvédelmi tanács jegyzőkönyvei szerint a lengyel hadsereg lőszerkészlete utánpótlás nélkül legkésőbb augusztus 14-én elfogyott volna. Tuhacsevszkij, a Vörös Hadsereget Varsó ellen vezető tábornok is tudta ezt, s erre a napra tűzte ki a város elfoglalását. Peremkerületeihez oda is ért ezen a napon, de elfoglalni sohasem tudta őket.
Másnap kezdődött a rendkívül véres ostrom. A diplomáciai testületet már korábban Poznanba helyezték át, egyedül Achille Ratti pápai nuncius, a későbbi XI. Piusz pápa maradt a lengyelekkel. Az utcákat orosz hadifoglyok takarították, Varsó népe nyugodt és bizakodó volt annak ellenére, hogy bevezették a statáriumot. Ez az intézkedés főleg a beszivárgott szovjet-orosz ügynökök s a Lengyel Kommunista Párt tagjai és szimpatizánsai ellen irányult. A rögtönítélő bíróságok – a fronton a haditörvényszékek, amelyek civilek felett is ítélkeztek – megkezdték munkájukat. Az önkéntes hadseregbe közel százezer fő, a korabeli dokumentumok és fotográfiák tanúsága szerint még középiskolás tanulók, sőt nők is beléptek.
A Vörös Hadsereg nem tartotta be a hadviselés szabályait. A hátrahagyott lengyel hadikórház betegeit az ápolószemélyzettel együtt szuronynyal leszúrták az oroszok, az elfoglalt területről élelmezték magukat, a nőket megerőszakolták. Egyes alegységek leírhatatlan kegyetlenséggel bántak a lengyelekkel: a fogságba esett katonáknak átvágták a torkát, puskatussal szétverték arccsontjaikat, testüket megcsonkították. Ezért érthető meg Sikorski tábornok egyik parancsa, amelyet kézzel jegyzett fel egy másik parancs lapszélére: „hadifoglyot nem ejtünk”. (Ez csak annak a szovjet egységnek a katonáira vonatkozott, amelyről biztosan tudták, hogy gyilkolásra adta a fejét.)
A lengyel támadás harmadik napján, augusztus 16-án megkezdődött a szovjetek visszavonulása, amely a következő napokban pánikszerűen zajlott. A kínai és lett nemzetiségű tábori csendőrség terrorja ellenére a katonák fejvesztetten menekültek hátra, megfutamodtak a hatalmas erejű lengyel támadás elől.
Számbeli fölényük ellenére a vörösök, azaz a szovjet-oroszok vereségével végződött a csata és a háború is. Mi volt ennek az oka? Tuhacsevszkij úgy vélte, hogy a lengyel hadsereg – Kijevtől hátrálva – valójában megsemmisült, s jelentéktelen erők védik a fővárost, lőszerük sincs. Saját egységei között alig létezett rádió-összeköttetés, a rejtjelezett üzeneteket viszont a lengyelek lehallgatták, és az időszakonként változó rejtjelkulcsot sorozatosan megfejtették, sőt az oroszok legjobb katonai rádióállomását harc közben megszerezték. A 27 éves orosz hadseregparancsnok – volt cári hadnagy – elbizakodottságára jellemző a következő eset. A lengyel tiszti futár, aki az ellentámadás haditerveit tartalmazó hadparancsot vitte, ellenséges tűzbe került, elesett. A haditerv azonnal Tuhacsevszkijhez került, de nem adott hitelt a lengyelek merész haditervének, szándékos félrevezetésnek tartotta.
A siker fő oka azonban a lengyel katona hősiessége, a nagyszerű haditerv és a Magyarországról megérkezett lőszer volt. Akármelyik hiányzott volna a három közül, az az oroszok győzelmét jelenti. A lengyel a hazáját védte, mi több, számára fontosabb volt hazaszeretete, mint szociális helyzete, míg az orosz hódítóként, a zsákmány reményében harcolt. Ezt Trockij, a Vörös Hadsereg főparancsnoka értetlenül fogadta. Pedig neki kellett volna a legjobban tudnia, hogy a 123 éves orosz-cári megszállást nem lehetett máról holnapra kitörölni a lengyelek emlékezetéből, s helyére beleírni a nemzetek fölötti proletárforradalom zavaros eszméjét. Ez a forradalom, illetve hadserege Lengyelországba érkezve nem felszabadítóként mutatkozott be, hanem megszállóként, rabolva, fosztogatva, erőszakoskodva, gyilkolással.
A magyar kormány a varsói csata után is folytatta a 200 vagon lőszer termelését, kiszállítását, valamint kötelezettséget vállalt 400 vagon francia hadianyag-szállítmány továbbítására Varsóba. Sajnos a magyar közvélemény nem ismeri hazánk szerepét a kilencven évvel ezelőtti lengyel eseményekben. A varsói csata szerves része a lengyel nemzeti tudatnak. A két országban a mai napig nem került sor Magyarország szerepének tudományos feldolgozására. E sorok szerzőjének lehetősége volt előadást tartani a kilencvenedik évforduló tiszteletére rendezett nemzetközi hadtudományi konferencián Varsóban, s legalább az ottani szakmai közvélemény elé tárni az elfeledett múlt részleteit.
Józef Pilsudskinak, a lengyelek fővezérének Varsóban emelt szobra talapzatán olvasható több tőle vett idézet. Az egyik szerint az a nép, amely elfeledi múltját, nem érdemli meg a jövőt. Erre figyelmeztette a győzelem után honfitársait. Érdemes lenne nekünk is megfontolnunk a figyelmeztetést.
origo.hu
Magyar Péter puskával a kezében pózol, miközben a fél világ háborúban áll
