Világmagyarázatok küzdelme

Szabó László Zoltán A balliberális értelmiségi dominancia megtörése című írása (Magyar Nemzet, 2010. augusztus 2.) joggal sürgeti, hogy a jobboldal (mely szót, akárcsak a „baloldalt”, egyébként nem tartom szerencsés elnevezésnek, csak ideiglenesen, jobb híján használom) tegyen szert saját „intellektuális eszköztárra”.
De honnan vegyük ezt? Szabó László Zoltán láthatóan a posztmodernre kíván támaszkodni. Ám a posztmodern lényegénél fogva relativista, és tagadja azon hagyományos racionalitás alkalmazhatóságát, amely nélkül aligha beszélhetünk tudományosságról. A feyerabendi „anything goes” jegyében egy szintre kerül az orvostudomány és a kuruzslás, az asztronómia és az asztrológia, a valóságos forrásokat feldolgozó történetírás és a mítoszgyártás, és így tovább; egyúttal az objektív értékrend alapján való ítélkezés is lehetetlenné válik, a művészetben nincs többé különbség klasszikus érték és giccs között, s végül, de nem utolsósorban az erkölcsi normák terén is teljes lesz a zűrzavar. Igaz persze, hogy így bármit meg lehet kérdőjelezni, a globalizációt is, ugyanakkor egyértelmű értékkritériumok hiányában bármi mellé is oda lehet állni. Aligha meglepő tehát, hogy a posztmodern egyik legismertebb képviselője, a néhány éve elhunyt Richard Rorty egyúttal a liberalizmus híve is, amelyet úgy kíván globálissá tenni, hogy közben értékét nem tartja racionálisan bizonyíthatónak: bevallottan csak a mi nyugati civilizációnk hagyománya által kitermelt örökségként kezeli, s mind világméretű terjesztésében, mind „itthoni” fenntartásában tudatosan lemond az észérvekről, helyettük egyszerűen „érzelmi nevelést”, lényegében puszta propagandát javasol. Ha ezt következetesen végiggondoljuk, valójában egyfajta „szellemi ököljoghoz” vezet: a többieket ügyesebben (vagy nagyobb anyagi eszközök birtokában sikeresebben) manipuláló civilizáció fogja a maga értékrendjét globálisan elfogadtatni. S persze felmerülhet bennünk a nyugtalanító kérdés: ha egyszer nincs a civilizációk felett álló egyetemes erkölcsi normarendszer, mi tarthatná vissza bármelyiküket attól, hogy adott esetben akár erőszakot is alkalmazzon a maga szemléletének globális érvényre juttatásában? Azt se feledjük, hogy képviselőinek szándékától függetlenül a posztmodern objektíve olyan emberek kinevelődését segíti, akik egyetemes erkölcsi fogódzók híján csak sodródnak a világesemények árjában, s miközben azt hallván, hogy nincsenek abszolút érvényű normák, szabadnak hiszik magukat, valójában teljesen kiszolgáltatottak pillanatnyi hangulataiknak, véletlenszerűen feltámadó vágyaiknak, amelyeken keresztül persze kiválóan manipulálhatók, s így ideális fogyasztókká, a tömegtársadalom eszményi polgáraivá tehetők. Ennek az embertípusnak a világméretű elterjesztése pedig nyilvánvalóan éppen a globalizáció azon formáját segíti, amellyel szemben mind Szabó László Zoltán, mind jómagam és sokan mások védekezni akarunk. Így a posztmodern végső soron inkább a liberalizmus számára kedvező „intellektuális eszköztár”.
Ezért tartom aggályosnak azt is, hogy Szabó László Zoltán a hagyományok láthatóan válogatás nélküli feltámasztására biztat, ideértve a „mítoszokat” és „hiedelmeket” is. A posztmodern jegyében persze egyenrangú lehet a mítosz és a valóság, de maga a posztmodern, irracionalizmusánál fogva, alkalmatlan rá, hogy tartósan a társadalom szervező ereje legyen. Ha, mint Szabó László Zoltán állítja, a történelemben nincs eleve célszerűség, akkor a mai, többféle súlyos válság által fenyegetett világban az emberiség – és benne hazánk – fennmaradásának egyetlen záloga az, hogy maga az ember próbálja meg belevinni az eseményekbe a célirányosságot, tudatosan törekedve az objektív valóság mind teljesebb megismerésére s az ennek alapján való felelős cselekvésre. Az identitás általában véve persze érték, ám azon elemeihez, amelyek összeütköznek az igazsággal vagy a helyes erkölcsi normákkal, aligha ragaszkodhatunk: egy nép se védelmezhet nemzeti önazonosságra hivatkozva például olyan hiedelmeket, amelyek nyomán megengedhető a kannibalizmus vagy az özvegyek elégetése. S ugyanígy nem lehet saját identitásunkat erősítendő külön mitikus őstörténetet gyártani magunknak, netán egykori vélt vagy valós ősvallásunkat népszerűsíteni, különösen ha időközben népünk a magát egyetemesnek valló kereszténységre tért át, amelynek morális elvei egybeesnek az észérvekkel is igazolható univerzális erkölcsi normarendszerrel, hagyományos nevén a természetjoggal, amely így – minden ember számára hozzáférhető lévén – hit nélkül is elfogadható. Ez utóbbi állítások persze vitát fognak kiváltani, de részletes érvelésre itt nincs módom. Elég most annyit hangsúlyozni, hogy ha lemondunk az egyetemes erkölcsről, akkor leszünk csak igazán kiszolgáltatottak, hiszen így, ha kívülről sérelem ér minket, még csak nem is méltatlankodhatunk: a támadó egyszerűen saját erkölcsi elveit követte. Valójában még a globalizáció miatti identitásvesztés ellen sem tiltakozhatunk, ha nincs olyan egyetemes értékrend, amelynek alapján jónak minősül az önazonosság megőrzése és rossznak az uniformizálás!
A jobboldali értelmiséginek tehát ma a posztmodernnek való behódolás helyett inkább az a feladata, különösen ha filozófus, hogy – szembeszállva az uralkodó korszellemmel – rámutasson az objektív valóság és az egyetemes érvényű erkölcs létezésére.
Turgonyi Zoltán
filozófus

Turgonyi Zoltán sajnálatos módon félreértelmezte a cikkemet. Én a posztmodernt mint lehetséges eszköztárat – egy a sok közül – említettem, aminek segítségével fel tudjuk építeni azt az elméleti modellt, amellyel reményeim szerint hatékonyabban tudja majd a jobboldali értelmiség felvenni a harcot a balliberális oldal intellektuális hegemóniájával szemben. Turgonyi Zoltán viszont egy kaotikus és nihilista posztmodern értelmezéssel állt elő, ami szíve-joga, de sok tekintetben nem fedi a valóságot.
Cikkem alapmondanivalója egy új nyelv létrehozásának lehetőségét és szükségességét vetette fel. A posztmodern filozófiát ilyen szempontból ítéltem figyelemre méltónak, mert következetesen kiállt a nagy posztmarxista és neoliberalista világmagyarázatok ellen, például Jean-Francois Lyotard, Jacques Derridáról nem is beszélve. Hogy a történelemnek nincs célszerűsége, ezt nemcsak én állítom, hanem a posztmodern filozófusok többsége. Nyilvánvaló, hogy ebben a filozófiában egyfajta relativizmus érzékelhető, de ez az egyetemes (és hamis) etikai és erkölcsi igazságok ellen fogalmazódott meg, és nem a kannibalizmus praktizálásának síkraszállása érdekében. Az objektív valóság az, ami nincs, és nemcsak a posztmodernek vallják ezt, hanem a francia egzisztencialista gondolkodók is. A tárgyilagosság közömbösséget takar.
Végezetül csak annyit, hogy ha valóban egy új módszertant akarunk létrehozni, akkor nem játszhatunk a balliberálisok szabályai szerint, mert abban ők jobbak. Egy gyökeresen új, tabudöntögető és radikális módszertan szükségeltetik a baloldali értelmiség egyoldalúságai, durva torzításai, erőszakolt következtetései és hamis tálalásai ellen. Turgonyi Zoltán válaszában viszont ennek nem leltem nyomait.
Szabó László Zoltán