Ha a kormány rendeletet hozna arról, hogy minden polgár kap egy aranyos szárnyat, amivel repülhet, azonnal jönnének a jogvédők, és kikérnék maguknak, hogy miért nem karátos az arany. A többpárti demokrácia áldozatokat kíván, és akinek kétharmada van, az ne legyen kirekesztő. Karátos aranyat mindenkinek, kerül, amibe kerül. Miért vannak folyton áthallásaink, amikor azt mondja Pintér Sándor belügyminiszter és a kormány, hogy szeretnék megtisztítani Budapestet a koldusmaffiáktól, a zsebtolvajtrösztöktől, cigánymaffiáktól, a hajléktalanok önkényes szállásaitól? Az aluljáró lépcsőin koldulóktól se fel, se le, mígnem jön a metró, s a lezúduló tömeg elsodorja őket, és oda a „gyógyszerre gyűjtünk”, a „beteg gyerekünk van” és a „két napja nem ettünk” című táblák, rajtuk az évek koszával. Ketrecben tartott kiskutyák, napon síró kismacskák, kicsavart lábszárfekélyek, zsíros receptek, mocskos fedél nélküliek lapja, csipás, varras, fekélyes szerencsétlenek – akik előtt rémülten tolják el a szülők a gyermekkocsit – uralják a közutakat.
A szociológusok kedvencei a koldusok, akikről kazalban készülnek írások, de jaj, nagyon nehéz megtudni, hogy ki koldul azért, mert éhes, vagy ki, mert szabályt sért (!). Pedig az underclass (osztályon aluli) fogalmát Marx Károly óta kevesen határozták meg jobban: „tolvajok, bűnözők, a társadalom hulladékaiból élő emberek, akiknek nincs meghatározott foglalkozásuk, csavargók, emberek, akiknek sem otthonuk, sem meggyőződésük.” Nyers beszéd, pedig Marx még nem láthatta a bérkoldusokat, és nem utazott a Keleti pályaudvarról. Hárman verik a blattot a Madách Színház tövében, isznak, bagóznak, ordibálnak, közben az esti közönség átverekszik rajtuk. A boltok szellőzőrácsán, a körúti padokon kis batyuval a fejük alatt alszanak a hajléktalanok. A Ferenciek terén a kőpadon laknak, vetkeznek, öltöznek, esznek, ürítenek a közeli bokrokba, a külföldi turisták örömére. Ugyanitt a zenészek nyekergő szintetizátorai küzdenek a zajjal. A Nyugatinál bábeli a kép: indiánok és térítők fülsiketítő versenye kél birokra az itt a piros, hol a pirossal, a zokni- és törülközőárusokkal, valamint azokkal a hajléktalanokkal, akik maguk alá piszkítva egykedvűen horkolnak. A Blaha Lujza tér fertő, mocsok, bűz és nyomor, a Mammuttal átellenben kannás boros bamba csoport provokálja a járókelőket. De naponta látjuk, amint a hetes busz forgóján áll a büdös, hányás-, húgy- és egyéb fertelmes szagokkal megvert hajléktalan, akiről csak az jut eszünkbe, hogy meneküljünk innen. Az aluljárós telefonok fülkéi, ha vannak, foglaltak, cihába burkolt párok veszekszenek, isznak vagy szeretkeznek bennük.
A kormánynak valamit lépnie kell, de azonnal jön a Társaság a Szabadságjogokért és a Menhely Alapítvány tudora, hogy nem büntetni kellene a nyomort, hanem megoldani. Tökéletesen egyetértünk, csak az a vicces, hogy még semmi sem történt, de már az sem tetszik nekik. Minden jogvédő figyelmét felhívnám arra, hogy nekem, a többségnek is vannak jogaim, amiről kevés szó esik ebben a hibbant világban. A mi jogunk a nyugalom, hogy ne kelljen járványtól, zsebtolvajoktól, késes bandáktól, pénzért vegzálóktól, biciklitárolóban bulizó alkeszoktól, tetvesektől, rühösektől, a „rák egye szét az agyadat”-féle cifrázatoktól szenvednünk, mert véletlenül lakunk valahol.
Nem tudom, érthető vagyok-e.
origo.hu
Megrázó képeken az alsónemesapáti buszbaleset helyszíne
