Mikor személyesen megismertem, 1993-at írtunk. Egy hűvös-homályos zeneakadémiai teremben találkoztunk, ilyen szeptember lehetett éppen. Rokonszenves mosollyal méregette a frissen felvett magánének szakosokat, mi már a felvételi vizsgán hallottuk, hogy egy ideje őt nyerték meg a beszédtanárnak. Ha Schubert Éva színészmesterséget, Bánffy György beszédtechnikát oktat, különleges évek következnek, erre gondoltam közben.
És azok jöttek valóban. Az idősödő Bánffy tanár úr nem vett tudomást arról, hogy közben Kossuth-díjassá lett, s az órák ájultan pályatisztelettel vagy kvaterkázó sztorizgatással is bőven telhetnének. Egyáltalán: a múló időről nem vett tudomást. Sose hallottam órán politizálni, csak majd később, már az államvizsga után, a vadászszövetségi terepjáróban. Ott is csak azért, mert a borzalmas Niva motorhangját nyugodtan átvitte az ő zsíros, ízzel nyitott basszbaritonja.
Az órákon csak szavaltunk. Annyira rosszul, csenevész-civil hangon vagy éppenséggel műénekesin, hogy nem a félelem, inkább az áthidalhatatlannak tetsző különbség tett minket tartózkodóvá. Ő viszont hamar megtanulta rajtunk, hogy nem a színiegyetem gyorsított kurzusára volna itt szükség, két év alatt. Az időre kezdett inkább tanítani. Nagyon tudott bánni vele. Lassan beszélt, volt türelme megrágni vagy megmelegíteni a szavakat, akkor mégse tűnt fel, hogy ez nem köznapi tempó. Színészművész volt: ha beszélt, ha játszott, külön inerciákat keletkeztetett. Esze ágában se volt az elharapott, elmakogott és elhadart mai beszédbe tagozódni – nem tudtuk elrontani, felgyorsítani. Ha az ő mintáján próbálkoztunk, hiteltelen volt megint: nem csak művészete, mert az ő játéka mögött szókészlete is ott állt fedezetként. Akkora szakadékot tartott akár szókapcsolatok közepén, amekkora nincs, ám nála a csend is hajlandó volt pallót fektetni. És nehogy bárki azt higgye, csak veretes-sujtásos előadásai voltak! Ha afrikai költők szerelmes sorait mondta, láttam a lányokon, hogy szűkül az a bő negyven év korkülönbség.
Most januárban megadatott, hogy a magyar kultúra napján egy színpadon léphettünk fel. Értette és barátin felértékelte az én elkapkodott Cseh Tamás-dalomat, ő viszont egy Illyés-részlettel úgy emelkedett ki közülünk, mintha közben el is süllyedtünk volna. Ült a széken, magányos fejgéppászma pihent rajta, ő pedig az örökkévalóság hangján búcsúzott. Valójában nem, de minden életereje, alig-változása dacára hajlamos voltam belehallani. A végén megölelt, keveset beszéltünk: sosem nyújtotta a szót, ha alkalmatlan volt – tapintatot is taníthatott volna.
Amikor pedig június végén – tíz hete sincs! – jött a stúdióba, hogy gratulálhassuk Magyar Szabadságért Díját, a kezdés után hamar elérzékenyült, fejnehézzé téve az adást. (Még a hideg lencse is megdöbben, ha igazán őszinte embert lát.) Aztán két szusszanással rendbe hozta magát, kedvesen és zengőn beszélt, majd ballagott játszani, tanítani, nyelvőrködni három az egyben – vagyis továbbszolgálni, ahogy fogalmazta. És ennek a hármas szerepnek a tegnappal sem szakadt vége, látni és hallani fogjuk, míg nekünk megadatik. Íme, az ő végtelenedett csendje ezután is pallókat fektet.
origo.hu
Így pózolt Magyar Péter a cigarettacsempész haverjával
