Lady Gaga helyett szóljon Rúzsa Magdi!

Szeretnénk mi jobban is a magunk rockzenéjét, csak adnának rá módot. Több helyen találkoznánk például vele: vízparti büfékben, zenei rádiókban, benzinkutakon, presszókban, plázákban. Szólhatna Lady Gaga helyett Rúzsa Magdi, legalább értenénk, miről beszél. Itt azonban még nem tartunk. Jelenlegi pop-rock fogyasztási szokásaink inkább hasonlítanak a korai hatvanas évekbeli Coca-Cola lázas időkre. Presser Gábor megálmodta a magyar dal napját, az idén harmadszorra Eger rendezte meg, ám az utolsó három dal elmaradt. A lakók a rendőrséggel leállíttatták a hangosítási engedély lejárta után fellépőket. Ez Magyarország. Egy kicsit több nagyvonalúság és kevesebb irigység kellene. Akkor talán jobban menne a magyar dalnak is, nem kellene közpénzből PANKKK-segélycsomagokat adni a zenészeknek, ami csak fokozza a széttartást. Látszata meg alig. Sláger abból lesz, amit sokszor játszanak, nem is kell jó dalnak lennie. A kereskedelmi zenei csatornák a közszolgálati rádióra mutogatnak, hogy annak lenne dolga felkarolni a hazai rockot, nyilván, mert ők nem látnak benne üzletet. Már van a közrádiónak zenei csatornája, az MR2, született Petőfi, de azon se tarolnak a magyarok. Valamit tehát kellene tenni, ez a magyar dal napja jó ötlet. És kellenek még mellé az ismeretterjesztő műsorok is. Gellért András A Metro Klubtól a Szigetig címmel készít sorozatot a Kossuthon szombat délutánonként. Magyar rocktörténet, interjúkban elbeszélve. Gellért felidézteti aznapi vendégével a pályafutását, ami egyben a magyar könnyűzenei élet egyik fejezete. Az ilyen beszélgetéseket úgy kell levezetni, hogy a szem szárazon maradjon. Nincs szánalmasabb a fényehullott popcsillagnál.
Érkezik ezúttal Tolcsvay Béla – testvére, a szintén a műsorba hívott László nélkül (könnyű magyarázat a távolléte miatt) –, és mehet a Tolcsvay trió volt és jelenkori története. Gellért nagyon jó, kíváncsi és tapintatlan. Igaza van. Mit kezdjünk az udvarias riporterekkel? Tolcsvay Béla elmeséli szép sorjában az indulást, a fénykort, a konfliktust, amikor László öccse a Fonográfot választotta (két évig nem beszéltek), azután a lejtmenetét, amikor semmi nem működött, csak az ital, és végül a visszakapaszkodását. Ez persze így összefoglalva nem az a par excellence magyar rocktörténet, inkább Tolcsvay magánélete, de Gellért úgy intézi, hogy mégis az legyen. A trió máig él, és ha viszszahúzódott is a nagyszínpadoktól a kisebb közösségi terekbe, azzal, hogy hű maradt magához, és zenéjének gyökereit mindig a magyar népzenében tartotta, megmaradt a régi közönsége, de jöttek az újak is. Tolcsvay arról beszél, mekkora igényük van rá a fiataloknak, hogy foglalkozzanak, beszéljenek velük, tanítgassák őket. A világnak meg szüksége van a Tolcsvay-féle tanítókra. Hisz tényleg fontos lenne, hogy Lady Gaga helyett Rúzsa Magdi szóljon a benzinkutakon. És ezt így mindenki természetesnek tartsa.
(A Metro Klubtól a Szigetig, Kossuth rádió.)