Őrtüzek

Úgy alakult, hogy augusztus huszadikát az idén Erdélyben, azon belül pedig Kézdiszentléleken töltöttem. A település egy éve arról is nevezetes, hogy itt van Háromszék egyetlen Szent István-szobra, de van egy ennél sokkal híresebb jellemzője, éspedig az államalapító királyunk napján évente megrendezett búcsúja. A csíksomlyói zarándoklat után valószínűleg ez a második legnagyobb erdélyi vallásos összejövetel: emberek ezrei mennek fel a körmenettel a falu fölött magasodó hegyre, a Perkőn található kápolnához, amelyet Szent István tiszteletére emeltek évszázadokkal ezelőtt. A hegy ormán egykor erős királyi vár állt, de 1241-ben az Ojtozi-szoroson beözönlő tatárok ezt teljesen lerombolták. A hely még a Ceausescu-diktatúra legsötétebb esztendeiben is a magyarok találkozóhelye volt a nemzeti ünnepen. Bár a hatóságok gondosan ügyeltek arra, hogy környékbeli dolgozók ne vehessenek ki szabadságot a munkahelyükön erre a napra, sokan a kirúgásukat is kockáztatva elszöktek a gyárakból, hogy részt vehessenek a búcsún. A körmenet ugyanis sokkal több volt, mint lelki út, az idők folyamán egyfajta néma tüntetéssé változott a magyarság és a megmaradás mellett.
A 719 méter magas Perkő zsúpfedeles kápolnája sokszor rejtélyes körülmények között kigyulladt, mígnem a hívek a nyolcvanas években úgy döntöttek, bádogra cserélik a tetőt. A zöld domb tetején lévő hófehér épület így csillogó sapkát kapott, de egy Magyarországról rendszeresen odalátogató embernek merész ötlete támadt: 1985-ben, amikor a romániai magyar sajtóban sem lehetett már leírni nemhogy Szent István, hanem még a települések magyar neveit sem, autójával becsempészett az országba tíz liter vérpiros míniumfestéket. A férfi a Magyar Nemzet munkatársa, Ludwig Emil volt: maga is segített lemázolni a friss bádogtetőt, hogy messzi kilométerekről is piros-fehér-zöldben virítson Háromszék szent hegyének teteje.
Az egész medencét őrszemként vigyázó kápolna azóta is minden augusztus huszadikán virágba borul. A kézdiszentléleki Szent István-szobortól induló körmenet egy hatalmas székely kapu alatt lép be a hűvös fenyőerdőbe, hogy abból már a tető közelében, a kápolna előtti tisztáson lépjen ki a fényre. A félórás gyaloglás után lélegzetelállító élményben van része az utazónak: a kápolna környékén magyar lobogók tucatjai, a hegyről lenézve pedig, mint egy terepasztalon, látszólag karnyújtásnyi közelségben sorakoznak Felső-Háromszék települései, távolban a várossal, Kézdivásárhellyel. A szent nem azt teszi, amit lehet, hanem azt, amit kell – mondta szentbeszédében Drócsa László kézdikővári plébános, aki arról beszélt, a magyarok valamiért önpusztító néppé váltak, és ez a hajlam a Székelyföldön is tetten érhető. Egykézés, elanyagiasodás, öngyilkosságok, a hittől való eltávolodás, ezek a mostani világ legnagyobb problémái.
„Hol vagy, István király? Téged magyar kíván” – énekelték igaz hittel a hívek évtizedeken át, és beérett az imádságuk: az idei búcsú napján lépett életbe a határon túli magyaroknak a magyar állampolgárság visszaszerzését lehetővé tévő törvény. Újra van anyaországunk! – mondta a plébános, hiszen Magyarország elismerte elszakított gyermekeit. Nagy felelősség magyar állampolgárnak lenni, figyelmeztette híveit a történelmi pillanatban, hiszen örökségünket meg kell őrizni és át kell adni utódainknak.
Az ünnep estéjén a Székelyföld harminc településén gyújtottak újra őrtüzeket. A lármafák most nem a katonaság mozgósítására és a lakosság menekülésére hívták fel a figyelmet, hanem arra: újra együtt a család, megint jó magyarnak lenni a Kárpát-medencében.