Tíz százalék

Ismét a korrupció gyanújába keveredett egy MSZP-s politikus, most éppen egy kerületi polgármester. Egy építési vállalkozó állította – egy hangfelvételen rögzítette valaki –, hogy huszonötmillióval kente meg a számára kedvező döntés érdekében a polgármestert. Sőt azt is állította, hogy minden önkormányzati megrendelés után a vállalkozói díj tíz százalékát kellett visszajuttatni a kerületi vezetésnek. Már meg se döbbenünk egy-egy korrupt politikust leleplező, titokban készített hangfelvétel nyilvánosságra kerülésekor. Nyilván lapul még ezernyi az asztalfiókok vagy a bankszéfek mélyén. Hiszen ezek jóval többet érnek a közbeszerzési eljárások idején, mint bármilyen referenciamunka, vagy bármekkora összegről szóló bankgarancia. Aki egyszer ilyen piszkos pénzért cserébe elintéz egy állami vagy önkormányzati megrendelést, zsarolhatóvá válik. A professzionálisan korrupt politikusok, illetve döntési helyzetben lévő köztisztviselők ma már nem ilyen nyers együgyűséggel hagyják magukat megkenni. A hazai korrupció természetét vizsgáló kutatások szerint a visszaélések zöme már régóta nem úgy zajlik, hogy egy cégvezető zsebből lefizet egy polgármestert vagy egy képviselőt, a vesztegető és a megvesztegetett személy között jól szervezett láncolat jött lére közvetítőkkel, pénzelosztó cégekkel és úgynevezett lobbistákkal.
Így ugyanis sokkal kisebb a lebukás esélye, és ha ez mégis megtörténik, sokkal nehezebb eljutni a vesztegető személyéig. Ugyanakkor, ha mégis megbukik láncolatostól együtt a korrupciót szervező csapat, akkor a büntetési tétel is nagyobb, hiszen ebben az esetben már „bűnszervezetként” követték el a bűncselekményt. A korrupció mértékéről értelemszerűen csupán becsléseket ismerünk. Ezek rémisztők. Az állami megbízásoknál általában 10 és 25 százalék közé teszik a korrupciós díj nagyságát, ami azt jelenti, hogy csak az állami megrendeléseknél ilyen módon elfolyó közpénz nagysága meghaladhatja a 400 milliárd forintot is.
Vagyis ha oly bőszen szidjuk az ország eladósítása miatt a megfizethetetlen kamatteher nyűgét, akkor ugyanilyen megátalkodott utálattal kellene szemlélnünk azt a velejéig korrupt rendszert is, ami nap mint nap megmérgezi a szabad verseny tisztaságát, a hétköznapi életünket. Könnyen belátható, hogy például a kis- és közepes vállalkozásokat nem csupán adókedvezménnyel vagy bármilyen más állami támogatással lehetne segíteni, hanem a verseny tisztaságának megteremtésével is. Sőt, leginkább ezzel lehetne megközelíteni azt az ideális, kívánatos közállapotot, hogy aki tisztességesen dolgozik, sikeres vállalkozóvá válhat Magyarországon is, a lehetőségek hazájává válhatnánk mi is, a fiatal pályakezdőknek sem lenne okuk többé elvágyódni innen.
A Fidesz vezette polgári szövetség, amely kétharmados többségét adja a magyar parlamentnek, és várhatóan megnyeri az önkormányzati választásokat is, történelmi lehetőség előtt áll. Nagyon sokat tehet azért, hogy minimálisra szorítsa vissza a korrupciót. Első lépésként a pártok finanszírozását kellene olyan tisztává és átláthatóvá tenni, hogy kétség se férhessen ahhoz, hogy akár egyetlen forint piszkos pénz is kerülhet a pártkasszába a biztos lebukás réme nélkül. Létezik és ismert ennek számos megoldása, csak egyet kell kiválasztani és alkalmazni. Második lépésként még jobban kellene szigorítani a korrupcióért kiszabható büntetést, mert a kár sokkal nagyobb annál, mint amit forintban kifejezve az államnak, az adófizető polgároknak okoz.
Tarthatatlan, hogy alvállalkozóként nagyberuházásokba bevont kis- és középvállalkozók sora ment tönkre amiatt, hogy a fő beruházó a vállalkozói díjából korrupcióra kifizetett 10-20 százaléknyi kenőpénzt az alvállalkozók munkadíján spórolja meg. Ekkora pofátlanságot mégse nézhet tétlenül végig egy jogállam.