A dalok regényes éve

Tán még a szívélyes Joe Esterhas se futna át a túloldalról egy nagy taslit lengetve, ha magyarként oly forgatókönyvi témát ajánlanék, mint bizonyos Robert Schumann német romantikus komponista élete. Hogy tragédia vagy szép szerelmi történet kerekedne-e belőle, csak a fókusz dönti el: ha például az 1840-es év kerül tárgylemezre, garantált a szívet melengető sztori – és még százhetven gyönyörű dal is beillesztésért sóvárogna.

Mielőtt valaki belém csíp, világos, hogy Hollywood filmnagyüzemét nem érdekli holmi kifinomult európai szerző kamaramuzsikája. Ettől eltekintve viszont a német dal, a Lied műfaja igazán szerencsésnek mondhatja magát, mert a Haydn–Mozart–Beethoven triász kezdet előtti kompozíciói nyomán avatott kezek érlelték és adták tovább. Schuberttől legalábbis Richard Straussig volt másfél évszázada a dal műfajának, amikor az összes német zseni gazdagítani akarta, ha a bűvkörébe került.
Még a Lied kis mesterei is Weberek és Mendelssohnok, csinos és számos dal-opusszal. Schumann a második lángelme, ciklusai révén a legtöbbet énekeltek egyike ma, születésének kétszázadik esztendejében. (A szintén 1810-es évjáratú Frederic Chopin bravúros keze alatt is termett német mintájú dal.) És jubilál a daléneklés doyenje is: Dietrich Fischer-Dieskau, minden idők legtöbbet rögzített művésze a 85. esztendőn lépett át hosszú lábával. „Im wunderschönen Monat Mai”, ez még a cinikus Heine által is legszebbnek mondott május hóban történt, de most jutott elénk e kettős ünnep kiadványa, egy 1987-es badeni dalest.
Az iménti Dichterliebe nincs programban: öregedő mesterdalnokunk, ahogy a schuberti Schöne Müllerintől, úgy e másik üde, ropogós sorozattól is távolabb tartotta magát. A sötétes, meditatívabb Liederkreis ekkorra a ritkábban énekelt 12 Kerner-dal őszies alkonyával áll párba. A praxis szemszögéből érthető választás – ha viszont Schumann felől nézzük, akinek szó szerint eszeveszett szerelme ugyanazon évben, sőt, egymástól hetekre rügyezi ezeket, kiderül: szerzői komorodásról nincs szó. Ekkor nyeri el Clara Wieck kezét, és csodálatos futószalagon ontja a néhány óra alatt öröklétig érlelt dalokat.
Fischer-Dieskau estjét anno a 3sat adta, éjjel ültem a tévé előtt, és ittam minden hangjegyét. Azt is, ahogy a teljesen dalaiba varázsolódott művész szöveget cserél ezerszer énekelt ráadásában, s hogy cinkosságunkba senkit be nem avat. Azt is, ahogy a Du bist wie eine Blume rajzos pianissimói közepette óvatlanul beletenyerel a frissen kapott rózsa töviseibe, s hogy szent delíriumában most sem zavartatja magát. Nem itt jár, tán nem is ennek a kétszáz plüssfoteles kiválasztottnak énekel.
És ott egy hölgy. Idős, dagadt lábú asszony, a badeni sorozat más Fischer-Dieskau-estjein is mindig ott találni. Ha Brahms, ha Mahler, ő ott ül, jobb elöl – csak most nem tapsol. Huszonhárom éve figyelem, s nem értem: miközben kopottas, kiszáradt baritonon, de a világ csodái szólnak, s az előadás poézise nem fakul, sőt, aszúsodik, ő csak mered maga elé. Mivel immár nem imbolygó-szétvillogó videoszalagon, hanem digitális korongon a dalest, kinagyítottam a képet. Az az asszony sír.
Milyen klassz lenne ez a snitt a hollywoodi szirupprodukciónk végére, nem igaz? – kacsint Eszterházy Joe. Milyen klassz lenne katarzishoz jutni – biccentem én, és ég az arcom a felismeréstől, de nem holmi pofon miatt. Tapsos-hangos tömegek közt csak a némák ottlétének van értelme.
(Schumann: Liederkreis op. 39. & Kerner-Lieder op. 35. – SWR DVD 2010.)