Egész pályás feltámadás

Szerintük a Fidesznek úgy kellene viselkednie, mintha éppen csak mondjuk 151-150-re nyerte volna a „meccset”, sajátja mellett az ellenzék programját is igyekeznie illene megvalósítani, sőt az oppozíció pártjai közti antagonisztikus ellentétek elsimításában is szerepet kellene vállalnia, hogy azok minél hatékonyabban léphessenek fel ellene.

Szerintem a Fidesznek, a kormánynak és Orbán Viktor miniszterelnöknek egyaránt igen csekély a szerepe abban, hogy a magyar labdarúgó-válogatott múlt pénteken a Puskás-stadionban rendezett Európa-bajnoki selejtezőn 8-0-ra verte San Marinót, majd kedden Helsinkiben a 94. percben szerzett góllal 2-1-re Finnországot, így négy mérkőzésen szerzett kilenc pontjával második a csoportjában. Bevallom, örömmel és sokkal könnyebb szívvel írom le ezt, mintha vereség után kellene a szövetségi kapitány és a csapat önállóságát, szuverenitását bizonygatnom. Nem is tenném; gyanítom, hogy mások az ellenkezőjét igen.
Mert mifelénk már a futball is megosztó tényező lett. Még a sötét ötvenes években sem volt az, és utólag sem olvastam sehol senkitől mondjuk azt a fejtegetést, hogy az Aranycsapat azért bukta el az 1954-es világbajnokság döntőjét, mert a pártvezetőség rátelepedett a keretre, ezért ott csapnivalóvá vált a hangulat, a kommunista szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv pedig nem volt hajlandó játszatni a virtuóz, de stílusában, életvitelében és -szemléletében is individualista jobbszélsőt, Sándor Csikart. Ostobaság? Az, méretes. A sportot és az igazmondást (vagy legalább a kettőből az egyiket) tisztelő, ép eszű és lelkületű embernek nem járhat erre a srófra az agya. Lám, a magyar kajak-kenut is sikersportágunkként, pekingi olimpiai megmentőnkként ünnepeljük, klasszisaival terjedelmes interjúkat közlünk, és mindeközben fel sem vetődik bennünk, hogy a szövetség elnöke Baráth Etele szocialista potentát.
Bizonyos politikusoktól, hivatásos és önjelölt közvélemény-formálóktól, publicistáktól, (tényektől) független elemzőktől el sem várok ilyesmit. Ők másképpen szocializálódtak. Úgy tesznek, mintha a Fidesz nem választás, hanem vérgőzös katonai puccs árán került volna kormányra, az MSZP felett aratott 263-59-es győzelmét nem a vesztes iszonyatos alkalmatlanságának jeleként értékelik, hanem a demokrácia bukásaként, humán katasztrófaként, amelynek okozója és egyúttal majdani elszenvedője a felhergelt és elbutított nép. A modern Európában így még soha, senki, ennyire… hüledeznek, és nem azzal folytatják, hogy… nagy felhatalmazást nem kapott, vagy nagyot nem bukott; szerintük a Fidesznek úgy kellene viselkednie, mintha éppen csak mondjuk 151-150-re nyerte volna a „meccset”, sajátja mellett az ellenzék programját is igyekeznie illene megvalósítani, sőt az oppozíció pártjai közti antagonisztikus ellentétek elsimításában is szerepet kellene vállalnia, hogy azok minél hatékonyabban léphessenek fel ellene. Diktatúra, úthenger, gőzhenger, a fékek és ellensúlyok rendszerének (a demokrácia eme alappillérei az elmúlt nyolc esztendőben szót sem érdemeltek) teljes kiiktatása – olyan automatizmussal és kalkulálhatóan hajtogatják e kifejezéseket, mint gyermekeim reggelente azt, hogy álmos vagyok, kakaót kérek, nem akarok iskolába menni.
Mindez már nem is lep meg. Az azonban igen, hogy ebbe az apokaliptikus képbe mostanra ezt a szerencsétlen magyar futballt is sikerült belekeverni.
Egy-két mindenhez, így a sporthoz is fölényes felületességgel értő kolléga persze eddig is akadt. A tájékozatlanságot a kívülállással összemosva és erényként tüntetve fel, afféle borízű hangok ők a lelátóról, stilisztikai eszközeikben attól válnak irodalmárrá, hogy számukra a rossz szinonimája nem a pocsék, hanem a sz…r. Ezt is megszoktuk. Az azonban még újdonság, hogy az utóbbi két-három hónapban több médiumban, egy-egy sportoldalon is visszaköszönt, hogy Orbán Viktor a magyar válogatott irányítását is átvette. Egervári Sándor báb, Mezey György mozgatja, ő állítja össze a csapatot, ő súg neki – mit súg, utasít! –, és hogy mögötte minden pillanatban ott áll Orbán, azt csak a vak nem látja. Nagyjából így hangzik a vád, ami természetesen nem szorul bizonyításra, hiszen axióma, ezért nem kell mást tenni, mint minél többször elismételni. Bántó információ- és gondolatszegénységgel, de nagy hevülettel és kombinációs készséggel.
Régi fegyver ez, csak most új hadszíntéren vetették be. Persze vitathatatlan, hogy Orbán Viktor imádja a labdarúgást, és többször tette tiszteletét a válogatottnál. Mint Zsófia spanyol királyné, aki a dél-afrikai világbajnokság németek ellen megnyert elődöntője után a csapat öltözőjébe látogatott, és itt a gólszerző Carles Puyol egy szál törölközőben fogadta a gratulációját. Vagy Angela Merkel német kancellár, a Nationalelf fő szurkolója és kabalája, aki legutóbb a törökök elleni, pénteki 3-0 után üdvözölte fesztelenül az alsógatyában pompázó Mesut Özilt. Vagy akár az előző magyar miniszterelnök, Bajnai Gordon, aki a telki edzőtáborban kapusszerelést húzott, és beállt tizenegyest védeni. A sportot valóban űző és kedvelő, normális ember módjára viselkedett. Gyurcsány Ferenc már nem, amikor még sportminiszterként egy sajtótájékoztatón úszósapkát és szemüveget öltve csinált bohócot magából, vagy amikor a pekingi olimpián, már miniszterelnökként, az egyik kézilabdameccs első félidejében még pojácaként szurkolt, hőbörgött, legyintgetett, aztán szünet után feltehetőleg külső tanács hatására a Szphinx pózát vette fel. Jó, elismerem, kínosan mosolyogtunk, feszengtünk, és a külföldi kollégák érdeklődését a „nem velünk van” bevett formulával hárítottuk el; de ez az egész többet egy fikarcnyival sem érdemelt.
Mint ahogyan Huszti Szabolcs levele sem. Hisz egy elkényeztetett, öntörvényű, a válogatottban a pályán igazi „fékként és ellensúlyként” funkcionáló, a nemzeti csapatot kétszer is saját elhatározásából elhagyó futballista parciális érdekek mentén íródott, csapongó panaszáradata. A hazai média jelentős része mégis megalapozott és bizonyított vádiratként, kordokumentumként értékelte, ennek megfelelő terjedelemben és körítéssel is közölte.
Arra aztán végképp semmi okunk és indíttatásunk, hogy Husztival szemben védjük a magyar futballt és a válogatottat, a csapat, a szövetségi kapitány és a négy őszi Eb-selejtező értékelésének amúgy is a sportrovat a megfelelő színtere. E helyütt legfeljebb annyit érdemes megjegyezni, hogy szörnyű első és valamivel jobb második félidő után együttesünk azért győzött kedden, mert idegenben, döntetlen állásnál, a 94. percben nem őrizte esélyesebbnek vélt házigazdájával szemben az amúgy szolid sikerként eladható pontocskát, hanem nyerni akart, és előrelódult. A futball pedig az a csapatjáték, amelyben – mivel a sportoló ügyetlenebb testrészével, a lábával birtokolja a labdát, így az bármikor elvehető tőle – a képesség mellett a szándék, a lélek, az eltökéltség a legtöbbet számít. Jelenleg ez a fő, mondhatni az egyetlen esélyünk. És Egervári a mai kerettel sokkal inkább élhet ezzel, mint az ideiglenesen hazánkban tartózkodott Erwin Koeman szabadidős válogatottjával.
Ám ennyi valószínűleg kevés az átütő és tartós sikerhez. A papírforma alapján együttesünk tavasszal a hollandokkal szembeni két vereséggel folytatja az Eb-kvalifikációt, az új elnök, Csányi Sándor pedig úgy járhat az MLSZ-szel, mint Gorbacsov a Szovjetunióval, ha a középvezetői réteget ő sem tudja lecserélni.
Az összkép számomra azért így is derűsebb és biztatóbb, mint akár fél éve volt, de nem tetszelgek a pártatlan ítész pózában, mindenben nyilvánvalóan nincs igazam (a témában objektív igazság nem is létezik), azt is elfogadom, ha valaki semmiben nem ért egyet velem – ebből adódóan tehát hálás a Fidesznek, a kormánynak és Orbán Viktornak a 8-0-ért, a 2-1-ért és a kilenc pontért.