(erkölcsi mérce-e a bicikli )

Én nem tudom, hogy a biciklisták külön kasztot képeznek-e valamifajta másságot képviselve a magyar társadalomban. Annyi biztos, az autósokkal ellentétben pozitív diszkriminációban részesülnek, s öntudatra ébredésük éppen most zajlik, a szemünk előtt, látványos Tour de France-szerű felvonulások, kollektív forgalomlassító demonstrációk képében, mintegy dafkélve a gépkocsicentrikus, benzingőzös világgal. Oktánszámuk az önerővel mérhető. Az a vicces, hogy egy biciklista, mintegy másodállásban, autós is lehet, főállásban pedig – ha például arról a helyről van szó, ahová a király is gyalog jár – gyalogos. Ez a „skizofrénia”, mármint többszemélyűség elvileg kizárja, hogy az így vagy úgy közlekedők között ellentét legyen, bár aki biciklin ül divatos bukósisakban és sztreccsnadrágban, az kissé lenézi az úrvezetőt. Hiába: a PC és a környezettudatos eurokonform szellem lovat adott alájuk, s így nyilvánvalónak vélik erkölcsi fölényüket, még akkor is, ha kerékpárjukat alig tíz perce szedték le gépkocsijuk speciális biciklitartójáról. Amikor a járdán bravúrosan kerülgetik a gyalogosokat, fogalmam sincs, mit éreznek, de aki, teszem azt, magas lovon ül, kétségkívül megugraszt néhány egyébként nem lóerővel működő közlekedőt.
Jómagam biciklis családban kezdtem felnőni; apám egy kis faülést szerelt kerékpárjának vázára, azon szállított ide-oda, nemegyszer a szülőfalumtól, Csikvándtól tizennyolc kilométerre fekvő Pápára is. Ez akkoriban nem volt divat. Amikorra serdülni kezdtem volna, házunkból (akkor már Kőszegen) eltűnt a kerékpár, egyiket a németek, másikat az oroszok tették közkinccsé. Valószínűleg e hiány miatt nem tanultam meg biciklizni tizenöt éves koromig, amikor is a pápai Thürr István Gimnázium 2. c osztálya kerékpáros kirándulásra készült Porvacsesznekre, a Bakony egyik legszebb és eléggé magas pontjára. Én azzal próbáltam megúszni a dolgot, hogy kollégista lévén nincs biciklim. Tíz osztálytársam is jelentkezett: ők majd hoznak. Szégyenemet rejtve elfogadtam az ajánlatot, s az adott hajnalon, minden tréning nélkül, legnagyobb csodálkozásomra, kicsit imbolyogva ugyan, de nyeregbe szálltam, és elindultam együtt a többiekkel. Tapolcafőnél már azt hittem, tudok biciklizni, s így belerohantam az előttem haladó Kmózer Magdiba, s együtt egy árokban kötöttünk ki. Ugyanis fogalmam sem volt, mi az a kontrafék. Ezt követően csak akkor támadt némi problémám, amikor egy keskeny pályájú erdei vasút sínei között kellett haladnunk talpfákon zötykölődve. Szerencsémre barátom, Nemes Tibi hátsó gumija ötszáz méterenként leeresztett, s így mindig utolértem, látásából erőt merítve. A kirándulást követően már bátran mondhattam, hogy még az egykerekű biciklit is megülöm, bár tény, hogy háromkerekűn kellett volna kezdenem.
Tehát nincsenek előítéleteim a biciklistákkal szemben, csak ne rendeznék meg folyton a biciklis büszkeség napját.
Nyár végén horgászásból jöttem fel gépkocsimmal. Az úttesten keresztbe-kasul egy kiránduló biciklis gyermekcsoport közlekedett, én – mély tisztelettel – cammogtam mögöttük, mígnem egy útkereszteződéshez nem értünk. Nekem ott jobbra kellett fordulnom, nekik pedig nyilván balra, mert megálltak, hogy leelőzzem őket. Én rövid dudálással, szívélyes mosollyal és kézzel jeleztem, hogy menjenek nyugodtan tovább. Be is fordultak szépen balra. Ekkor az út túlsó feléről egy Tour de France-jelmezbe öltözött férfiú a legnagyobb erkölcsi fölénnyel rám üvöltött: „Te bunkó, barom állat, jobban tennéd, ha a segged hintáztatása és dudálgatás helyett te is biciklire ülnél, te hülye paraszt.”
Hogy erre mi lett volna a méltó PC-válasz, én nem tudom…