Hogy a régi időkben ki gazdáé volt ez az irdatlan nagy havas, nem tudom. De azt igen, hogy apám ifjúkorában a Fekete-Köröstől a Dregánig és a Craciunig meg Calineasáig a váradi román püspöké volt. Onnantól a Vurvurás-tetőig, le a Rekicelig és a Béles torkáig s fel a víz mellett Tyikáig és az Apa Caldă mentén a forrásig a gróf Bánffy-komposszesszorátusé. A Meleg-Szamos és Béles menti havas a valkói nemes közbirtokos atyafiságé volt, a Jára- és Aranyos-vidéki rész az Andrássy grófoké. És ami temérdek havas ezenkívül Gyalutól Abrudig és a Vulkánon túl is a Fehér-Körösig terpeszkedett, az mind-mind a fiskusé volt. Ezeké az öt gazdáké volt több mint félmillió holdon minden hegy és völgy, minden erdő, legelő és kaszáló, minden víz és minden kőszikla. Övék volt minden falu és minden lunka, és minden ember is az övék: férfi, asszony, gyermek és fehér hajú görbe vénség is.
Az öt nagygazdákon kívül tudomáson szerint volt ugyan még – beékelve a valkói nemes atyafiak és a Bánffy-komposzszesszorátusé közé – valamelyes erdőrészecskéje a gyerőmonostori Kemény és Kabos nemzetségeknek is. De ezek kicsi maradék foltocskák voltak, mint hangyatúrások a réten.
Tudták ezt az itt való emberek, ámbár nemigen értették. Mert gazdáikat ők a régi időkben soha itt fenn nem látták, s az úrszolgálatot a havasi ember nem ösmerte. Nem robotolt kaszálással, szántással vagy aratással, nem adott urának kilencedet, csak juhötvenedet. Ha az uraság rideg állatot hajtott fel nyári tartásra, azt megőrizte a magáéval együtt; ha úgy parancsolták: faluszámába behordott valamennyi tüzelőfát Belényesre, Abrudra, Kolozsvárra, Tordára, s erdőhasználat és fűrészvám fejében faragott fát és deszkát is beadott. Beadta, mert volt miből bőséggel, az öt világi gazdáknak.
De benn a rengeteg havasban az egyetlen igazi gazda az Úristen volt, s egyedül ő tartotta számon a havasi ember dolgát.
[…] Ebben a nagy változatlanságban akkor mozdult valami új, amikor a törvény a jobbágyemberből szabad embert csinált; és az urakéból kihasították a községek és az emberek földjét. Mérnökök jöttek fel akkor a havasba, meg zsandárok és fiskálisok; dombokat halmoztak itt is, ott is, és kidobolták, hogy íme, ezek határhalmok, ami ezeken belül a faluk közé esik, az az embereké, ami pedig azokon túl, az az uradalmaké, s ott az urak engedelme nélkül senki emberfiának fát kidönteni, legeltetni, kaszálni nem szabad, mert az lopás vagy prévarikálás, ami pedig büntetés terhe alatt: tilos.
(Kós Károly: A havas, 1919)
origo.hu
Újszerű gyógyszertár-élmény? Az Unipatika ezt nyújtja!
