Szörnyeteggé lett a királykisasszony is, méghozzá élőhalottá. Elváltozott teljesen az arca és a teste, mint egy élőhalott, úgy feküdt – borzongató részlet Boldizsár Ildikó A szörnyeteg királykisasszony című meséjéből.
Ül két elvarázsolt királykisasszony a kanapén, be sem süpped alattuk a párna. Olyan soványra koplalták magukat, hogy életveszélyes állapotuk miatt kórházba kerültek. Két gyönyörű kamasz lány, akiknek most ráaszott a bőr az arcukra, fakó a hajuk-bőrük, a testük két lábon járó csontváz. Mindkettő mellett ott ül az édesanyja, tehetetlenül ölbe ejtett kézzel, zavartan és kétségbeesetten.
Az anyáknak és lányaiknak az a feladatuk, hogy megkeressék, vajon melyik szerep illene rájuk a szörnyeteggé lett királykisasszony meséjéből.
Ezeket a képeket Pászthy Bea gyermekpszichiáter, a Semmelweis Egyetem osztályvezető docense és terapeutatársai vetítik elénk a III. magyar evészavar-kongresszuson, ahol az egybegyűlt – az evészavarokhoz kapcsolódó legkülönfélébb segítő szakmákat képviselő – szakembereknek közös játék segítségével mutatják be az anorexia nervosa meseterápiával történő gyógyításában elért sikereiket.
„Napjaink úgynevezett neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg magával. Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még öszszekötötte az ősök világával és ezáltal az átélt és nem csupán a kívülről látott természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal” – írta néhány évtizede Jung. A mesében mindig jóra fordulnak a dolgok; vajon sikerül-e ezt az ősi képet mintául adni ennek a két kislánynak, hogy visszatérjen beléjük a lét- és étvágy?
Az anorexia ugyanis vágytalanságot jelent, az anorexia nervosa pedig találó régies nevén ideges felemésztődés (vágytalanság, kóros soványság). Egyáltalán nem új betegség, elég, ha az éhező szentekre, például a magát gyakorlatilag halálra böjtölő Sienai Katalinra vagy Árpád-házi Szent Margitra gondolunk, őket azonban a szent aszkézisra való törekvés és nem a kövérségtől való félelem mozgatta, mint például Erzsébet királynét.
Az anorexia nervosa súlyos, potenciálisan életveszélyes betegség – tisztázza az alapvető tudnivalókat Pászthy doktornő –: jelentős testsúlyvesztés, a súlygyarapodástól való állandó félelem, testképzavar (kövérnek látják magukat a betegek, még csontsoványan is, míg más emberek súlyát reálisan képesek megítélni), végül többek között a hormonrendszer és a szervezet ionháztartásának felborulása jellemzi. Elsősorban a fiatal nők betegsége. Sokáig három w-vel jellemezték a veszélyeztetett csoportot: „white western women”, vagyis fehér nyugati nők, de ma már a társadalom minden csoportjában előfordul, sőt nagyon kis százalékban férfiak is érintettek lehetnek.
Az anorexia nervosa leggyakrabban a serdülőkorban kezdődik, ma már leginkább a 14–16 éves korosztály körében találkozunk ezzel a kórképpel. A serdülő lányok között az anorexia az elhízás (!) és az asztma után a harmadik leggyakoribb krónikus betegség, gyakorisága közelíti az egy százalékot. A kóros éhezés halálozási rátája a betegség kezdete után tíz évvel hat–tíz százalék, és idővel a húsz százalékot is elérheti, vagyis ez az egyik leginkább életet veszélyeztető pszichiátriai betegség. A túlélő betegeknek csupán a fele gyógyul meg maradéktalanul.
„Jaj de éhes vagyok, mindjárt megeszlek! Megkapta a katonát anélkül, hogy a katona tudott volna válaszolni, diribről darabra tépte [de meg nem ette!], és összedúrt mindet a templomban. Aztán ismét visszafeküdt a koporsójába.”
Anorexia nervosáról akkor beszélünk, ha a testtömegindex tartósan, legalább tizenöt százalékkal alatta marad a normálisnak tekinthető tartománynak. A betegség kialakulásában természetesen szerepet játszanak genetikai vagy hormonális okok is, de ma már nyilvánvaló, hogy pszichoszomatikus betegségről van szó. A meseterápiás kezelés is azt mutatja, hogy a holisztikus, komplex megközelítés terjedőben van.
Nyilvánvalóan hatalmas szerepe van a médiának abban, hogy a normálisnál sokkal vékonyabb testalkatot idealizálja, de ettől az emberek többsége legfeljebb egy kicsit boldogtalan lesz, és hébe-hóba nagy lelkesedéssel fogyókúrába kezd, amelyet aztán abba is hagy. Ahhoz, hogy valaki halálra éhezze magát, vagy a másik gyakori, evéssel kapcsolatos pszichiátriai betegségbe, a falásrohamokat követő önhánytatásba kezdjen, vagyis a bulimia nervosa tüneteit mutassa, ennél több kell.
A két betegség között rengeteg hasonlóság, de még több különbség is van: a bulimia ritkán halálos, még jelentős súlyveszteséggel sem jár, de súlyosan károsítja a szervezetet, és nehéz bűntudattal terheli a beteg lelkét, ráadásul többnyire titokban és kezeletlenül marad. Az anorexiások többsége tökéletességre törekvő, az önkontrollját állandóan kézben tartani igyekvő személyiség – a bulimiások ezzel szemben önuralmukat vesztve zabálnak. Innen a betegség Hippokratésztől származó elnevezése, amely szó szerint ököréhséget jelent – majd elfogja őket a bűntudat, és igyekeznek megszabadulni a befalt ételtől.
Mindkét kórképre jellemző a szexualitáshoz fűződő ambivalens viszony, sokszor az anorexiás addig koplal, míg minden nőies forma lefoszlik róla, a vérzése megszűnik, és egy aszexuális, éteri, nemtelen lénnyé válik. Mint a középkori szentek.
Egy anorexiással együtt élni nem könnyű dolog, lelki értelemben valóban „szétdúrnak” maguk körül mindent. A konferencián sok esetismertetésben elhangzott, hogy a betegek az evés visszautasításával milyen jól tudják manipulálni a környezetüket, van úgy, hogy még azt is képesek elérni, hogy mindenki legalább olyan pocsékul érezze magát a környezetükben, mint ők. Az esetek többségében az anya-gyerek kapcsolatban nem működik jól valami – ami nem azt jelenti, hogy az anya rossz, csak azt, hogy újra és újra ugyanazt a nem működő mintát próbálja felhasználni a probléma megoldására.
„Eddig kilencvenkilenc katona meghalt.
Most melyikőtök vállalkozik századiknak?”
A koplalás lehet harc a szülőktől való leválás, az összemosódott családi szerepek, az anya túlvédése vagy a családi konfliktusok, például a szülők házasságának szétesése ellen (amíg mindenki azzal van elfoglalva, hogy egyen a gyerek, nem válnak és nem veszekszenek a szülők). Lappanghat szexuális bántalmazás is a tünetek mögött. Ezért gondolja Pászthy Bea, hogy a beteget körülvevő egész családi rendszert gyógyítani kell. Vannak olyan betegek, akiknek ez életéért hetekig küzdenek az intenzív osztályon, mire a szervezetük képes lesz ismét normálisan működni és a tápanyagokat feldolgozni, de ha hazamennek, nem esznek megint, hiszen az önértékelésüket a hízás csak rontja, a betegség oka megmarad. Ezért van szükség hosszas pszichoterápiára, amelynek során gyógyszeres kezelés, a betegség kialakulásában szerepet játszó lélektani okok feltárása párosulhat akár művészetterápiával is. Vagy meseterápiával.
Kinek a szerepét érzi magáénak a két beteg kislány édesanyja? A tehetetlen öreg királyét vagy a bölcs öregemberét, aki tudja a megoldást? Kik ők? A széttépett katonák, vagy azok, akiknek sikerül feloldani az átkot?
„Amikor elütötte az óra a tizenkettőt, a szörnyeteggé vált királykisasszony a koporsó fedelit jobb oldalra tette magáról, és kiugrott a koporsóból… félelmetes volt neki, rettenetes nagy borzongást érzett… a katona nyomban belefeküdt a koporsóba.”
Vagyis gyógyulás csak akkor van, ha a terapeuta, a szülő, a környezet megérti, hogy milyen szörnyű dolog benne feküdni az anorexia koporsójában. Ha nemcsak a beteg, hanem a környezet is gyógyulni kezd, visszatér a(z) (l)étvágy.
Bár vannak nagyon jól működő, gyógyult evészavarosok által alakított önsegítő csoportok, vigyázni kell, hová csapódik a gyermekünk, figyelmeztet Pászthy doktornő, ugyanis az internet tele van úgynevezett pro ana (anorexiát támogató) honlapokkal, ahol a fiatal lányok egymást erősítik, biztatják a koplalásra, rettenetes csontváz modellekről készült képekkel lelkesítik egymást. Ezek többnyire amatőr oldalak nagy szolgáltatók ingyenes felületein, és hiába távolítanak el közülük egyet-egyet tiltott tartalomra való hivatkozással az erre figyelő, gyógyult betegekből álló szervezetek, tíz másik nő a helyükbe, ráadásul a honlapok többsége ellen jogi eszközökkel fellépni nehézkes feladat.
Pászthy doktornőnek meggyőződése, a médiának óriási szerepe volna abban, hogy ne azt közvetítse, hogy betegesen soványnak lenni érték, dicsőség, az önuralom netovábbja. A kövérséghez sokan a lustaság, butaság, tunyaság képét társítják. A Vogue Paris a kilencvenedik születésnapja alkalmából megjelent októberi számában egy kerekded, ám normális súlyú modellel készített sorozatot. A modell a képeken eszik, de olyan gusztustalanul, hogy a képek láttán mindenkinek elmegy az étvágya…
A karcsú testalkat XX. században kezdődött kultusza mára a soványságot kommunikációs eszközzé emelte. Aki vékony, az különbnek, erősebbnek és ebben a dologban sikeresebbnek érzi magát, mint a többi ember, ezért ennyire vonzó, ami miatt még a koplalás szenvedését is érdemes elviselni.
A fiatal férfiak körében az úgynevezett inverz, vagyis fordított anorexia figyelhető meg egyre nagyobb esetszámban. Ezek a fiatalok úgy érzik, hogy nem elég izmosak, kicsinek és jelentéktelennek érzik magukat akkor is, ha hatalmas muszklikat viselnek. Ezért az egészségük rovására is edzenek, speciális diétákat tartanak, és izomnövelő szereket szednek.
Különösen éles kontúrt ad a soványságra irányuló evészavaroknak, hogy abban a kultúrkörben, ahol előfordulnak, a lakosság egyre nagyobb százaléka elhízott. Egy néhány napja közzétett adat szerint az amerikaiak közel hatvan százaléka cipel túlsúlyt, de két magyarból egy úgyszintén. Ráadásul a kóros kövérség halálozási rátája harminc százalék, vagyis a magyarok egy része a túlsúlya okozta szövődményekbe hal bele. Várhatóan az Egyesült Államok történetében először hamarosan csökkenni kezd a várható élettartam éppen az elhízás miatt.
Egyél, fogyassz! – mondják a reklámok, és rögtön utána azt, hogy fogyj le, nézd, milyen szépek a karcsú modellek. Kövérnek lenni stigmát jelent, tudjuk, hogy az alacsonyabb társadalmi státusú emberek nagyobb darabok, mint a jobb társadalmi állásúak, sőt vidéken több a zsírpárna, mint városon, de érdekesség, hogy a nők kövérebbek Magyarországon, mint a férfiak. Az okok egyértelműek: sokkal több ételhez jutunk hozzá, mint a történelemben valaha, és jóval kevesebbet mozgunk, mint amennyire szükségünk volna. A III. evészavar-konferencia résztvevői a társadalmi méretekben jelentkező elhízás sokféle okait körüljáró előadások után megszavaztatták a közönséget: szerintük az elhízásban inkább a biológiai vagy inkább a lelki tényezők játszanak nagyobb szerepet? Érdekes módon a jelenlévők többsége a lelki okokra szavazott. Vagyis azért vagyunk kövérek, mert boldogtalanok vagyunk? Az étel pótolja a valódi életet? A zsírpárnák mögött szuszogva fantáziálunk arról, hogy ha egyszer lefogynánk, akkor minden jobbra fordulna? Szeretet- és boldogságpótlék volna az evés?
Közben újabb evészavarokat nyilvánítottak betegségnek: szaporodnak a túlevéses zavarban szenvedők (akik nem tudják abbahagyni az evést), az ortorexia nervosasok, akik egészséges ételek és speciális diéták rabjai, az éjszakai evők, az ételfóbiások, és még sorolhatnánk.
„Amikor felkelt a katona a koporsóból, a királykisasszony a nyakába borult, és megcsókolta, és ő viszont megcsókolta a királykisasszonyt. És akkor azt mondta a királykisasszony a katonának:
– Na most már, édes szívem, adjunk hálát a Jóistennek. Énnekem a Te segítséged által a Jóisten viszszaadta az élőképességemet.”
Pászthy doktornő két betege, akit ezzel a mesével gyógyított, ma már egészséges.
origo.hu
Kibillen a Balaton a medréből egy hurrikán miatt
