Ökológiai balsors és ami mögötte van

A sósav erős méreg. Féltékeny szerelmesek szoktak sósavat önteni párjuk, avagy a csábító arcába, és volt arc, nincs arc. Akinek sósavat öntöttek az arcába, annak csak plasztikai műtétek árán lehet bizonyos eséllyel ismét emberszabású ábrázata. És most mégis „oly korban élünk”, hogy néhány napon át a sósav jelentette az egyetlen reményt. A sósav mint reménysugár? Ettől az anyagtól várták, hogy semlegesíti majd a Marcalba ömlött tömény lúg vegyhatását. Meg a gipsztől. Halotti maszk, az készül amúgy gipszből. Rövid idő alatt elkészült a Marcal folyó halotti maszkja, de állítólag a sósavkezelés miatt maradt életben a Duna. Abszurd helyzet. Katasztrofális. Ökológiai katasztrofális.
Az Union Carbide vegyi üzem 1984-es katasztrófája Bhopal indiai városban mintegy nyolcezer áldozatot követelt, a magyar Bhopal ennél kevesebbet, ám ez a kevesebb is világhír. Kis magyar Bhopal? Nesze neked, országimázs! Hazánkra legutóbb akkor figyelt fel a világ, amikor Simor András egy nap alatt három százalékkal emelte meg a forintkamatot. Most ismét érdekesek vagyunk a világnak, jönnek a tudósítók, Reuters, BBC, egyszer csak nagyon számítunk.
Egy egész tájegység vált a maró, elszabadult iszapáradat áldozatává. Tarolt és ölt a lúg. Most, ilyen körülmények között, térdig, derékig, nyakig égető vörösiszapban állva mondja valaki, hogy az ipar munkahelyeket teremt. Az Ajka környéki, megsemmisült települések lakói közül persze feltehetőleg már nem sokan találtak maguknak munkát a Magyar Alumínium Zrt.-ben, de Ajka térségében évtizedeken keresztül a timföldgyár volt a nagy közmegegyezés. A szocialista és szociális alap. Az volt e tájon a közmegegyezés, hogy „mi az alumíniumiparból élünk”. Hogy „bennünket ez tart el”. A hamis ezüst azt jelentette magyarra lefordítva, hogy van munka. Ezt jelképezték és jelentették a zagytározók, ezt jelentette a füst, az élhetetlen táj, a letarolt vidék. Egész a katasztrófa pillanatáig. Nevesítsük és mondjuk ki most, térdig, derékig, nyakig vörösiszapban állva, hogy szimbolikus szinten ami Kolontárra és környékére rázúdult, az nem más, mint a Munkahely maga.
Léteznek munkahelyek így, kisbetűvel írva: gyárak, üzemek, műhelyek, irodák, és léteznek Munkahelyek így, nagybetűvel írva. A Munkahely messziről megismerszik. Ökológiai Vezúvként, profán szentélyként magasodik a táj fölé. Ha közeledsz a Munkahely felé, szem nem maradhat szárazon, a levegő poros és csípős, a táj holdbéli, kihalt, csúf és lélektelen. Tipikus Munkahely volt például a Metallochemia. Nagytétény évtizedekig a vonzkörében élt, ugyancsak évtizedekbe telt szabadulni átkos örökségétől. A Munkahely mindent ural, mindent a saját képére formál át. Folyamatos katasztrófaként tarolja a hegyoldalakat, pusztítja az erdőket, szennyezi a földeket, a világűrből is jól látható. Az efféle Munkahely egészében véve és kihatásait tekintve a föld borzalmas sebe, amely orvosért kiált, ám a kiáltó szóra senki sem figyel egész addig, amíg van munka. Hisz amíg van munka, semmi se számít. Addig a pokol tornáca is kolbászból font kerítés. A Munkahely félisten. Etet, ruház, eltart, büntet, jutalmaz, mindennapjaid és szabadságod ura. Mindent megér, ha van, az egészségkárosítást is megbocsátják neki. A szilikózisos, állástalan vájárok a föld gyomrába vágynak nosztalgiázva, míg a chilei lent rekedt bányászok a szabadba. Az ő munkahelyük is vélhetőleg Munkahely, így, nagybetűvel írva.
Ajka térségében a nagybetűs, központi Munkahely semmisítette meg épp azt a létbiztonságot, amiért a közmegegyezés eddig hajlandó volt szemet hunyni a Munkahely amúgy katasztrófa nélkül is katasztrofális környezeti ártalmai fölött. Mindent megsemmisített az elszabaduló Munkahely: házat, ruhát, jövőt. Időt és teret. Megérte? Most bizonyára sokan úgy érzik, nem, nem érte meg, de akik nincsenek közvetlenül érintve a katasztrófában, azok változatlanul kitartanak a Munkahely mellett. Félrenéznek például, amikor a Munkahely miatt habosabb a folyó. Hány éven keresztül is örültek munkahelyüknek a Rába menti bőrgyárak munkásai? Nem ők tüntettek a Rába habzása miatt.
Kérdem én, térdig, derékig, vállig vörösiszapban állva, hogy meddig mehetünk el a környezetrombolásban bizonyos közmegegyezésekre hivatkozva? Meddig pusztíthatjuk a környezetet iparosítás, bányászat, fejlesztés, avagy munkahelyteremtés címszó alatt? Az állítólagos zöld szemléletmód sohase merte felülírni a nagy tabut, miszerint a munkahelyteremtés, a fejlesztés, az iparosítás mindennél előbbre való. Dolgozni kell és érdemes is, ha csillag megy az égen, ha esik, ha fúj. De nem mindegy, hogy hol dolgozunk. Hogy egy munkahelyen dolgozunk-e vagy egy Munkahely rabszolgái vagyunk-e.
Szerencs népe például ökológiai rabszolgaságra vágyik. A munkanélküliség rémétől megrettenve a Szörnyet, vagyis a Munkahelyet választotta. Bálványt akar imádni a szerencsi nép, és szalmaerőmű a bálvány neve. Úgy döntöttek, önként és dalolva engedik bizonyos befektetői körök számára, hogy létrehozzák a Munkahelyet, így, nagybetűvel írva. Minap népszavazáson a Munkahely mellett voksoltak, 82 százalékos túlnyomó többséggel. Fel akarják építeni a maguk tájképi szörnyetegét. Önként és dalolva fordulnak szűkebb hazájuk ellen. Azt a kompromisszumot kívánják megkötni, amely Kolontárt imént elmosta. Ne legyen kétségünk, ha felépül a szalmaerőmű, az Munkahely lesz a javából. Az a tokaj-hegyaljai Szörnyeteg lesz. De munkát fog biztosítani, annyi szent. És miként Ajka és környékének lakói is évtizedeken át éltek a Munkahely nagy kompromisszumában, úgy most Szerencs népe is hasonló kompromisszumra készül. Lelkünket egy jó pillanatért az ördögnek, világörökségi státusunkat pár munkahelyi státusért vissza a feladónak. A nép szava Isten szava? Térdig, derékig, nyakig vörösiszapban állva kérdezem Szerencs népétől: ilyen áron is kell nektek a munka? Meglehet, ez az a pillanat, amikor a politikusoknak bölcsebbnek kell lenniük saját népüknél. (Időközben Szerencs polgármestere bejelentette, nem épül meg a tervezett szalmatüzelésű erőmű – a szerk.)
Az egzisztenciálisan kiszolgáltatott, szegény tömeg olykor példátlan ökológiai önsorsrontásra is hajlandó a megélhetésért. Korzikán pár éve nagy tűzvész tombolt. Mint később kiderült, az oltási pótdíjban érdekelt tűzoltók gyújtották fel saját erdeiket. Hogy legyen munkájuk. Ne üljenek tétlenül.
Bialowieza egy kisváros, nem messze a nemzeti parktól. Benne is ott lapul egy kis Munkahely, így, nagybetűvel írva, egy fűrészüzem. És Bialowieza lakói inkább fűrészelik maguk alatt a fát, semmint hogy hozzájáruljanak az ugyancsak világörökségi státusú nemzeti park bővítéséhez. A hasonló helyzet egyébként világprobléma. Néhány egzisztenciálisan kiszolgáltatott favágó érdekeire való tekintettel pótolhatatlan erdőségeket vágnak tarra világszerte. Merthogy a munkahely mindig a környezetnél előbbre való. Egész addig, amíg át nem szakad a gát és el nem mos mindent a vörösiszap. A magyar Bhopal nyomán át kellene gondolnunk, megéri-e vajon az, hogy létezzenek a timföldgyárhoz hasonló, nagybetűs Munkahelyek?
A vörösiszapveszélyt már évekkel ezelőtt előre jelezte a civil szféra, ám vészjelzéseik mindaddig naiv okvetetlenkedésnek tűnnek, amíg még földbéli és nem holdbéli a táj. A tömegkatasztrófánál gyöngébb érv a hatalom szemében nincsen. Remélhetőleg az a hatalom, amely nemrég ismét megmérette magát, és minden eddigi demokratikus magyar végrehajtó hatalomnál döntésképesebb, más értékrend szerint gondolkodik, és a nemzeti együttműködés rendszerén belül, az új társadalmi közmegegyezés keresése mellett, megteszi az első, komoly lépéseket egy új, ökológiai közmegegyezés felé. A munka és a környezet viszonyát kell tabudöntögető eréllyel újragondolni. Ne feledjük, van, akinek a tiszai ciánszennyezésért felelős Aurul cég a munkahelye. Az Aurulnak aranyat mosó szerencsétlenek is felelősek a saját családjukért, és elbocsátásukat szociális problémaként, egyfajta igazságtalanságként élik meg. Világszerte szaporodnak a sárlavinák. Bennszülött közösségek aprópénzért árusítják ki saját erdeiket, majd csodálkoznak, hogy miért is fullad szülőfalujuk iszapáradatba.
Grönland lakói nem a Mexikói-öböl olajkatasztrófájára figyelnek, nem. Ők a Dániától való függetlenedés zálogát látják a kőolajban. Majd fellendül a vidék! Talpig, térdig, vállig vörösiszapban állva kérdezem a grönlandiaktól: megéri? Nem csak hazánkban, világszerte át kellene ezt gondolni. És akkor még az azonnali kérdések órája el se jött. Hisz a magyar Bhopal a fentebbi, tág horizontú ökológiai kérdéseken túl felvet bizonyos azonnali kérdéseket is.
Miképp lehet az, hogy a vörösiszap az EU-protokoll szerint nem méreg? Miképp lehet az, hogy míg a szakácsok belediliznek a HACCP-rendszerbe, s a takarítóknak óránként kell felmosniuk a követ a nagy higiénia jegyében, addig a vörösiszap az uniós normák szerint nem méreg? Merthogy cinikus módon erre hivatkoztak a magyar Aurul tulajdonosai. Azt is megtudhattuk, hogy ipari katasztrófa esetén nincs uniós segítség, mert a szolidaritás kizárólag természeti katasztrófák esetén érvényes. Az ipari apokalipszis kinek-kinek a maga baja. Mikor a bizonytalan élettani hatású égőkkel kell felváltani a jó öreg villanykörtéket az állítólagos energiatakarékosság jegyében, akkor az EU nagyon erős, de amikor a destruktív technológiákat kell megrendszabályozni, avagy épp a Földközi-tenger túlhalászását kell megakadályozni, akkor az EU mintha egy másik bolygóról jött volna, már korántsem annyira környezetérzékeny. Van hát uniós paraván, ami mögé a felelősök bújhatnak. A jogszabály fontosabb az égett bőr igazságánál. Még jó, hogy a magyar alumíniumbárók nem azt üzenik Kolontár népének, hogy iszappakolás volt az egész. Bónusz gyógykúra. Bár ki tudja, ha szerintük a vörösiszap nem mérgező, még ez is kitelhet tőlük. A cinizmusuk, amint látom, globalizált. Nincsenek határai.

A szerző író