A legnagyobb magyar terv

Visszatérni mindig nagyon nehéz. Egy politikai erő, amely egyszer – idestova egy évtizede – már tető alá hozott egy Széchenyi-tervet, két dolgot nem tehet: nem csinálni egy új Széchenyi-tervet; illetve ugyanolyanra szabni az újat, mint a régit. A visszatérés tétje tehát a változtatva megőrzés, vagy ha úgy tetszik: a hagyományokra alapuló változtatás. Az ezredforduló óta ugyanis alapvetően átalakult a környező klíma. A pénzügyi meg a lélektani klíma is: ami akkor – egy világgazdasági konjunktúra idején – első látásra afféle különutas nemzeti virtuskodásnak tetszhetett, az mára a válságból való kilábalás úgyszólván egyetlen lehetséges módja, amit időközben Nyugat-Európában is felismertek. A klasszikus münchhauseni recept: saját hajunknál fogva ragadni ki magunkat az ingoványból. Erre pedig égető szükség van, hiszen nyolcévnyi „szakértő” álszocialista-kváziliberális kormányzás víz alá nyomta az egész nemzetgazdaságot. Az állam a legrosszabb tulajdonos – hajtogatták Medgyessyék, Gyurcsányék, Bajnaiék, Kunczéék és Kókáék, és mindent el is követtek azért, hogy ezt a tételt áldásos tevékenységükkel bizonyítsák. Most pedig ezen a megtépázott, kifosztott, eladósított államon volna a sor, hogy mégis kisegítse a bajból adózó polgárait.
Ezek a polgárok minden eddiginél nagyobb számban szavaztak bizalmat fél éve és egy hónapja is annak az erőnek, amelytől a nemzeti önrendelkezés visszaállítását remélték politikában, kultúrában és gazdaságban egyaránt. Paradox fejlemény, hogy ezekben a napokban többek között azok vonulnak utcára a jogállamot a Fidesztől féltve, akik korábban mind a jogot, mind az államot végletesen leépítették. Otthonos terepük mindig inkább a szimbolikus politizálás volt: ki van-e függesztve a falra egy nyilatkozat, vagy sem, és hasonlók. Azt már kapiskálják, hogy a tavaszi új alkotmány nem szimbolikus terep lesz – azért veszik hát pajzsul maguk elé most az Alkotmánybíróságot Stumpfostul, hogy az alkotmánytipró kormányzás képzetét elültessék az emberekben, mire a rendszerváltozás második, befejező hulláma elkövetkezne. A félbemaradt rendszerváltozás húsz év alatt juttatta el az országot hovatovább a működésképtelenség határára – a „szavazófülkés forradalom” ennek a ténynek a tömeges felismerése volt.
Két alapvető hatalmi koncepció feszült és feszül a mai napig is egymásnak. Az egyik (címkéjén a cilinderből elővarázsolt átmeneti figurával, Bajnai Gordonnal) azt állította: hiába van csőd, nincs alternatíva, csak az alázatos adósságszolgálat, a multik feltétel nélküli kiszolgálása, az önálló gazdaságpolitika és a nemzeti büszkeség teljes feladása. Csak ússzuk meg a mai napot, csak halasszuk el, amit lehet. Ez ugyan spirális út lefelé, ahonnan egy pont után már nincs visszatérés; de úgyis jön Orbán Viktor, a balek – majd szépen és elegánsan az ő nyakába varrunk mindent. A másik – orbáni – koncepció egyelőre a magyar emberek túlnyomó többségének óhajaival fedésben van. Úgy ágyazódni be az Európai Unióba meg a világgazdaságba, hogy ne kelljen lesunyt fejjel járnunk-kelnünk, mint például a görögöknek. Legalább megpróbálni megkeresni a magyar utat gazdaságban és kultúrában. A kormányzat akciói e tekintetben egyelőre válaszreakciók: a költségvetési deficitre oly kényes Nyugat nem hagy túl nagy mozgásteret egy nem komprádor jellegű országvezetésnek. De azért vannak lehetőségek. A bürokratikus Brüsszel konokul veszteségként könyveli el a magánnyugdíj-pénztári befizetéseket? Ha nem lehet átírni a rubrikákat, nosza, alakítsuk a rubrikákhoz magát a rendszert. A jogállami intézmények nem mindenben szolgálják a társadalmi igazságérzet érvényesítését? Nosza, vegyünk vissza akár az Alkotmánybíróság jogosítványaiból is addig, amíg ezt a hézagot az új alkotmány végleg betömíti. A kétharmados parlamenti többség számos ilyen megoldásra törvényes lehetőséget nyújt – s bizonyára nagy is a kísértés a dolgok rapid rendezésére. Csakhogy a válaszreakciókra alapított politizálás sikamlós terep, megint csak szimbolikus csatatér – nemcsak elcsúszni lehet rajta, de elvérezni is.
Épp ezért a mégoly időhiányos kormányzás is jól teszi, ha az ilyen-olyan tagadás helyett az állítást helyezi tevékenysége középpontjába. Ilyen pozitív állítás az alkotmányozás, a jó és felelős államiság kereteinek megteremtése; de ilyen a Széchenyi-terv is: az ellenlábasok szemszögéből az egyik legveszélyesebb fejlemény, ami csak történhet a nem szimbolikus politizálás síkján. Épp ezért január idusáig, a projekt indulásáig számos érvet hallhatunk majd, miért is káros és felesleges ez az egész mitugrász, nacionalista erőfeszítés. Az még véletlenül sem lesz kidomborítva, hogy a piros dzsekis Medgyessy Péter kormányra lépve a Széchenyi-terv töretlen folytatását ígérte. (Hazudott. Már ő is.)
A cinikusok és a realisták megegyeznek abban, hogy tételesen a Széchenyi-terv forrásait keresgéljék a költségvetési sorokban és az uniós támogatások fejezeteiben. Ha nem találják rögtön, vérmérsékletüktől és prekoncepcióiktól függően harsányan ünnepelnek, elégedetten hátradőlnek vagy csendesen szomorkodnak. Az ellendrukkerek bíznak a Bajnai–Gyurcsány-típusú csapdában, hogy a kormánynak a gazdasági kényszerpálya miatt jó ideig csak a tűzoltásra marad ereje és forrása, és ujjal lehet rájuk mutogatni: lám, Orbánék sem tudnak mást csinálni azokhoz képest, akiket elkergettek. Ráadásul egyes pályázati szakértők szerint az uniós támogatások elszámolásában olyan csontvázak rejtőznek, amelyek igazából még ki sem buktak a szekrényből: a hiány akár százmilliárdos nagyságrendű is lehet a hivatalos átadás-átvételhez képest.
Az Új Széchenyi-terv hét kitörési pontja részben a korábbi hagyományokra épít, részben új irányokat nyit: az ezer konzultáció során kimunkált célkitűzéseket komolyan senki sem vitathatja. A hazai vállalkozók és az állam szövetsége persze komoly internacionális érdekeket sért, s aligha kétséges, hogy ezek az érdeksérelmek markánsan „artikulálódni” is fognak. A profit és közjó fogalma ugyanis gyakorta üti egymást. Nem mindenki tapsol a vállalkozásbarát államműködésnek, a vállalkozási tisztesség erősítésének, kiszámítható üzleti környezetnek – így nehezebb a zavarosban halászni.