Háború

Archaikus miliő – egy fekete-fehér képet gondoljunk el. Van ezen az absztrakt képen valami, amit én legalább annyira fontosnak tartok, mint sok egyéb, ennél láthatóbban vagy érzékelhetőbben fontos dolgot. Ezen a képen ne a bolygók és a kozmosz tágas horizontját keressük – inkább egy archaikus kisvilágot. De azt nagyon, azt intenzíven. Az érdeklődő szenvedélyt, a bemutatás vagy rámutatás szigorát, de koncentráltan befelé, magunk felé jelölve az irányt. A fekete-fehér kategória azért fontos, mert redukció van benne – a fekete-fehérben csupaszabb a gondolat, fegyelmezettebb a szerkesztés és szikárabb az értelmezés.
Ezen a képen egy szőlő van – egy szőlőfürt.
Évek óta kerülgetem, gyűjtögetem róla az anyagot, mert nem holmi közönséges szőlőfürtről beszélek. Pedig nem is olyan nagy szám. Sok hasonló társa akad – a magyar szőlők nagy része elfelejtett emlék, nyelvemlék, néprajzi emlék, ’tudománytörténeti’ emlék, mindenféle más emlék –, archaikus ’fekete-fehér’ kép legföljebb. Mert megfeledkeztünk róluk. Elfelejtettük őket. Ám engem annyira izgatott, és éppen ez a szőlő a sok közül, mint mondom, hosszú évek óta, hogy kénytelen voltam alaposan utánajárni. Végül is összefoglalóan azt kell mondanom róla, hogy valóban archaikus – mert sok rejtélye van.
Először persze az, hogy nincs belőle. Eltűnt nyom nélkül, mint valami régészeti hagyaték. Attila kincse. Vagy a Seuso-kincs a Balaton mellől. Nincs belőle, nem lehet elérni. Megkóstolni pláne nem. Csak tudni róla – öreg, tudós vincellérelődöktől, akik nem voltak restek, s leírták nékünk őstudásukat.
Például erről a régi magyar szőlőről azt, hogy jobbára csak a Balaton mellékén van (volt) elterjedve. Hogy tőkéje erős, hogy venyigéi is erősek, hogy levelei közepesen nagyok, ötkaréjosak, felül zöldek, alul gyapjasak. Hogy a fürtje nagy, vállas, tömött, bogyói középnagyok, hosszúkások, aranysárgák, egyenetlen nagyságúak, vékony héjúak, lédúsak, aszásra igen hajlandók. Hogy csapos fejművelés mellett jól terem, és „bora igen jó”. Rudinai Molnár István könyvében, az öreg Pettenkoffer könyvében, de még Entz Ferencnél is szerepel, aki a Csobáncról írva megjegyzi róla, hogy „bőtermő, de igen későn érő faj, a gyulakeszi hegyben igen szépen megsárgul, sőt töppedt szemeket is hozott az idén (1869)”. Oláh János 1854-ben a hegyi szőlők közé teszi, bár azt mondja róla, a lapályon is megél. Gyürky Antal borászati szótárában is szerepel, bár itt a honti nemes szakférfiú tévesen a járdovány címszava alá suvasztja. És ott van a derék Gombás János tisztelendő (akinek a legelső somlói fajtajegyzéket köszönhetjük) 1805-ös „Nagy Somló Hegyérül” szóló fajtajegyzékében felsorolt harminc somlói szőlőfajta között is, méghozzá rögtön az elsők közt. Aztán még sok forrásban imitt-amott, elszórva, elfelejtve. Tűnődve írom, mit hol nem találtam meg – de megnyugszom. Azért e könyvek, levelek, megsárgult jelentések, fajtajegyzékek a józanság, a nyájasság, a bölcsesség dicséretét zengik. Archaikus miliő – fekete-fehérben. Afféle bölcsességeket zengenek, amelyeket egyre ritkábban veszünk tudomásul. Lassú, de folyamatos önformálás, „önnemesítés” és türelmes változás kellene. Az újrakezdendő út pontos megjelölése. S annak a végső belátása, hogy a sapientia és a sophia – az idő ajándéka. Ez a felemelkedés utópiája. Mi másról is beszélhetnék, ha efféle régi szövegeket találok a régi fóliánsokon? Vagy például azt a sürgetést, nógatást, szemrehányást, amelyet 1871-ben írt le Parragh Gábor: „Sokkal áldott meg minket szép hazánkban a természet; az emberi észnek és szorgalomnak is sok kincsei ismeretlen, haszonvétlen hevernek minálunk; pedig nemcsak ország-, de világérdekűek lehetnének. Eredeti szőlőfajainkkal … megérjük maholnap, hogyha ültetni, szaporítani akarjuk, hazánkon kívülről könnyebben és biztosabban jutunk azokhoz, melyeket most esztendőről esztendőre százezerenként hordanak ki tőlünk.” De azért hozzáteszi, hogy most (akkor) valójában példa gyanánt egy kivételes, nagyszerű mintaszőlőt ír le, egy „lángtüzű, bortermő szőlőt”.
Ezekben a sorokban, ezekben a képekben minden figyelmeztetés, ostorozás, lelki restségre adott kritika ellenére mégiscsak rend honol – nagyon erős vágy és készség arra, nehogy eluralkodjon a káosz. Most viszont az utóbbival bajlódunk leginkább – a többi utópia.
Utópia – mert háború van. Súlyos és sötét háború. Az emberben is, a természetben is. Most már elárulhatom, hogy azt a szőlőfürtöt ott azon archaikus fekete-fehér képen, s amelyet nézegettem és ízlelgettem a régi leírásokban, úgy hívják: kolontár szőlő.
Nem írtam volna róla egyhamar – de Kolontár, Devecser borzalmas ökológiai katasztrófája átrendezett mindent. Kolontár ugyanis itt fekszik a szomszédban, Devecser még közelebb – ahogy a régiek mondják, egy jó kőhajító gép eldob odáig. Én a Kis-Somlyó tövében élek, a vörösiszappal elpusztított Marcal másik partján, és húsz éve minden áldott héten arra utazom – Devecseren és Kolontáron át. Most is arra járnék, ha a vasúti töltést nem söpörte volna el az emberi felelőtlenség. Most busz szállítja az utasokat Somlóvásárhely és Ajka között, a devecseri állomásra is bejárt az utóbbi hetekben. Nincs is szó, kevés a saját apokaliptikus szótár arra a látványra, amelyet a valóságban érzékelni. Olyan hely, amelyet egyszerűen elhagytak az istenek. Pedig a buszból csak az állomás környéki, vörösiszappal borított perifériát érzékelni – így is rémületes élmény. Sokan filmezték, írtak, jelentettek róla, hiszen ez az aktuális rémdráma, amely életek ezreit tette tönkre. Ezek után kolontár szőlőt még emlegetni is rossz vicc.
Azaz mégis: ó, Kolontár! Ó, kolontár szőlő!
Mi lesz veled, magyar Fudzsijama, legszentebb hegyek egyike, Somló? (Hozzánk, a Kis-Somlyóra nem ér el vörös por, de állítólag a Somlóra sem, az északi széljárás odébb söpri a veszélyes anyagokat.) És a háború után mi lesz? Béke és szüret? Vagy háború és háború? Mi lesz az emberi élettel, amelyben benne kell lennie hegynek, szőlőnek, folyónak, szélnek, kertnek, kutyának, lódarázsnak és gyümölcsnek?
Most még nincs pontos válasz. Fogalmazzuk meg! Készüljünk fel! Addig is mi mást tehetnénk, ültessünk kolontár szőlőt. (A pécsi szőlőgénbankban, a Németh Márton gyűjtötte anyagban biztosan megtalálható három-négy tőke.) Szaporítsuk el – pro memoria. Mert erről az elpusztított szőlőszemről is tudnia kell a káosz utáni embernek. Annak a kert-embernek, akiről az a fekete-fehér archaikus miliő beszél. Mert neki – sok egyéb mellett – együtt és egyszerre kell ismernie a föld mélyének-felszínének a titkát, de a felhők járásáét is az égen.