Olyan elődök kapták meg ezt az elismerést a vásárhelyi tárlatsorozat kezdeti időszakában, mint Medgyessy Ferenc, Barcsay Jenő és Kohán György. Nemcsak a megcélzott kvalitást érzékeltetik e nevek, de azt a sajátos irányvételt is, amely minden időben jellemezte Vásárhely, a „paraszt-Párizs” művészetét s az azt bemutató kiállításokat. A sajátos alföldi tradíció felvállalását, az egyetemes művészet kimagasló értékei felé fordított figyelmet, a helyi lakosokkal vállalt közösséget és az ő alakjukon, sorsukon, történelmükön keresztül az általános emberi megmutatást, egyfajta realista, „ábrázoló” művészetet, amely azonban nem ragad le a felszínnél.
Sok víz folyt le azóta a Tiszán és a Maroson, hogy a tárlatsorozat elindult, de a lényeg ma sem változott. Példátlan az a folyamatosság, példátlan az a hagyomány, amelyet megteremtett, s amely ma is évről évre gazdagodik. A vásárhelyi tárlatok a mai magyar kortárs kiállítások mezőnyében megkülönböztetett helyet foglalnak el, hiszen ma már tulajdonképpen az egyetlen olyan fórumot jelentik a kortárs magyar művészeknek, ahol műfaji, stílusbeli, tematikai, életkori megkötés nélkül bemutathatják új műveiket, újra és újra körvonalazva a kortárs magyar művészet összképét. Ezzel pedig, azon túl, hogy a művészek számára nélkülözhetetlenül fontos szakmai fórumot megteremti, a közönség esztétikai értékek iránti igényét is kielégíti, nyitottsága révén a művészetbarátok új generációinak a felneveléséhez is hozzájárul. Egyébként a kiállítók között is egyre több a fiatal, a festők mintegy negyede negyven év alatti, sok a friss diplomás, de olyanok is vannak a fiatalok között, akik már nemzetközi fórumokon is szép sikereket értek el, mint például Szabó Klára Petra, Komlovszki-Szvet Tamás, Sipos Eszter vagy Szabó Ábel.
Egyszóval, ha Takács Márton nagyméretű szénrajzai tanúsága szerint ma is minden út Rómába vezet, s ha a magyar kulturális élet továbbra is Budapest-központú maradt, a Vásárhelyi Őszi Tárlat az utóbbi tíz-tizenöt évben alaposan átrajzolta a kortárs művészet erő- és irányvonalait. S noha, ahogyan a Tornyai-plakettel díjazott Fehér László Alkonyat című festményén látjuk, az este többnyire az autósztrádán éri a művészembert, aki hazafelé tart a budai hegyek felé, a nappal fontos eseményei vagy épp hétköznapi történetei már nem feltétlenül a Belvároshoz kötődnek. Új tereket keresnek, jelölnek ki e történések számára a festők, ahogyan azt Bikácsi Daniela, Krajcsovics Éva vagy Váli Dezső munkája mutatja, kulisszák helyett drámai vagy szimbolikus történések keretévé válik a nagyvárosi tér (Csengery Béla, Szabó Ábel), s a tájkép hagyományos műfaja is megújul, hogy – amint Incze Mózes vászna jelzi – az Érkező üzenet értelmezhető legyen.
Sokféle üzenet, sokféle hang van jelen természetesen százhatvanhét művész tárlatán. Van közöttük drámai erővel fölhangzó figyelmeztetés, mint a posztumusz kiállító Paizs László Közép-Európa elrablása című, fém-poliészter kompozíciója, s van közöttük olyan, amely a naiv festmények szelídségével, bájával képes érzékeltetni azt a drámai helyzetet, amelyben az ország leledzik (Galambos Tamás: Postagalambos). Klasszikus előképek és nagyon is jelen idejű hétköznapi történetek jelennek meg több fiatal munkáin is: Kalmár Dorka Gyes-ikonja Czimra Gyula tereit idézi, Kántor Ágnes Ablak című, formázott vásznának fekete vakablaka René Magritte híres mondását, amelyet saját, pipát ábrázoló képére írt: Ez nem pipa. Vagy mégis az? Igen, ha a műben elég elhitető erő van, tűz, lángolás. Mint Borza Teréz hófehér, kagyló alakú plasztikájában, a Tiszahajnalban, amely 1280 Celsius-fokos égetés közben született.
(57. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Hódmezővásárhely, Alföldi Galéria, december 5-ig.)
origo.hu
Menczer Tamás: A magyar álláspont változatlan, azonnali és feltétel nélküli tűzszünet és béketárgyalás
