Változatlanok az erőviszonyok

Nehéz elképzelni, hogy idővel a baloldalon valamiféle nosztalgia alakul ki a gyurcsányi évek iránt. Ekkora perverziót még az MSZP szimpatizánsaitól sem lehet feltételezni. Kérdéses, hogy helyesen spekulál-e a volt kormányfő, amikor arra számít, hogy a Fidesz egy olyan koncepciós pert indít majd ellene, ahol ő afféle magyar Georgi Dimitrovként léphet a pulpitusra

Valamennyi politikai erő esetében élénk belső mozgolódás volt tapasztalható az önkormányzati választások óta, sőt a Fidesz és a KDNP között megvoltak az első súrlódások is. Ezek az ellentétek azonban hozzátartoznak a szokásos üzemmenethez, vagyis továbbra sincs jele annak, hogy a pártszerkezetben bármiféle módosulás körvonalazódna. Változatlan a Fidesz vezette szövetség dominanciája, és a három ellenzéki tömörülésnek a kormányerőkkel szembeni, illetve egymás közötti viszonyában sem történt érdemi fordulat. Az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítésére vonatkozó, Lázár János frakcióvezető által beterjesztett javaslat után ugyan némileg közeledett egymáshoz az MSZP és az LMP, ám ennek mértéke egyelőre csupán egy Schiffer András és Mesterházy Attila részvételével megtartott közös sajtótájékoztatóra korlátozódott, valamint arra a tényre, hogy a Lehet Más a Politika által szervezett tiltakozó megmozduláson néhány szocialista politikus is feltűnt. Az LMP-nek ugyanakkor óvatosnak kell lennie, mert azzal a minimális társadalmi beágyazottsággal, amellyel jelenleg bír, még abban az esetben is meg kell fontolnia a szocialisták irányába történő lavírozást, ha a baloldal vezető ereje kiemelkedő népszerűségi mutatókkal bírna. Amennyiben ugyanis akkora különbség van a két párt szervezeti háttere között, mint amekkora jelenleg fennáll az MSZP és az LMP viszonylatában, akkor a kisebbik fél sorsa óhatatlanul a nagyobbik partner megannyi platformja közé való betagozódás lehet, hogy aztán ebben a pozíciójában játssza el időnként az ökopárti fügefalevél megalázó szerepét. Az MSZP-vel tehát nem éri meg összebútorozni.
A 2002-es és a 2006-os országgyűlési választások hosszú éveken át bivalyerősnek tűnő győztese az áprilisi-októberi bukások óta fikarcnyit sem javított a megítélésén. Egykori híveit csupán olyan számban tudta megőrizni, ami éppen hogy elegendő a legnagyobb ellenzéki párt kényelmes szerepére. Semmi jele annak, hogy a prominensek levonták volna a vereségek következményeit, pedig két ilyen mértékű bukás után már hullaniuk kellett volna a fejeknek. Jól szemlélteti a szocialisták regenerációra való képtelenségét, hogy a gazdaságpolitikai ügyekben rendre Szekeres Imre áll a kamerák elé, aki egyike volt azoknak a pártvezetőknek, akiket súlyos felelősség terhel a baloldali politizálás lejáratódása miatt. Hasonlóan groteszk jelenség, amikor az Országgyűlés padsoraiban Lamperth Mónika beszél arról, hogy mit fog tenni a leendő (!) baloldali kormány az Alkotmánybíróság hatáskörének visszaállításáért. Egy megújulóban lévő pártban sok más társukkal egyetemben már mindkettejüknek önként vissza kellett volna vonulniuk. Azért lenne célszerű végre lelépniük a porondról, mert eljárt fölöttük az idő, és a hatalomhoz való mániákus ragaszkodásuk hosszabb távon éppen annak a dolognak a bekövetkeztét segítheti elő, ami a pártjuk legvadabb rémálmát jelenti. Ez nem más, mint a Fidesz–KDNP több cikluson át tartó kormányzása.
Az MSZP-nek azonban nem Szekeres Imre vagy Lamperth Mónika személye jelenti a legnagyobb problémát, hanem Gyurcsány Ferencé. Tökéletes rejtély, hogy miért tűrik meg még mindig a soraikban azt a kalandort, akinek az ámokfutása ilyen hihetetlen mélységekbe taszította a pártot és az országot. Pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy a volt miniszterelnök mögött közel sincs olyan nagyságú tömegbázis, ami megkerülhetetlenné tenné a személyét. Az általa szervezett Demokratikus Koalíció hangadói közül teljes mértékben hiányoznak a megújulást jelentő arcok. A kilencvenes évek chartamozgalmának néhány nagypapakorú veteránja és a Gyurcsány-kormány másodvonalbeli figurái mellett egyetlen komolyan vehető közéleti szereplő sincs, aki a nevét adná ehhez a szervezkedéshez. Időnként elhangzik néhány elemzői megállapítás, amely szerint a kimúlt SZDSZ és MDF egykori kádereivel lehetne feltölteni a formálódó liberális tömörülést, ám ez a törekvés eleve halva születettnek tekinthető, hiszen mindez éppen annak az embernek az égisze alatt történne, aki az első számú felelőse az 1989-es alkotmány szellemiségét hordozó erők összeomlásának. Azt is nehéz elképzelni, hogy idővel a baloldalon valamiféle nosztalgia alakul ki a gyurcsányi évek iránt. Ekkora perverziót még az MSZP szimpatizánsaitól sem lehet feltételezni.
Legalább ennyire kérdéses, helyesen spekulál-e a volt kormányfő, amikor arra számít, hogy a Fidesz egy olyan koncepciós pert indít majd ellene, ahol ő afféle magyar Georgi Dimitrovként, a „diktatúra” vádlójaként léphet a pulpitusra, aki a végén erkölcsi győztesként ünnepelteti magát a felmentése után. Az előző évek hatalmi és jogi visszaéléseinek feltárása nyomán lassan, de biztosan szorul körülötte a hurok, ám az is jól érzékelhető, a Fidesz óvakodik attól, hogy megalapozatlan vádaskodások után kezdjen bele egy kétes kimenetelű bírósági ámokfutásba. Az elszámoltatásnak nem öncélú vagdalkozásnak kell lennie, hanem igazságtételnek. Nincs igaza tehát a Jobbiknak, amikor a tőle megszokott harsánysággal támadja a kormányt, amiért még mindig nem került senki a rácsok mögé. Nem meglepő persze a radikálisok türelmetlensége, hiszen a 2009 őszén és telén még lehengerlőnek tűnő előrenyomulásuk kifulladni látszik. A Jobbik számára elvi kérdést jelentő ügyekben (kettős állampolgárság, közbiztonság javítása, multinacionális cégek megadóztatása) az Orbán-kormány komoly eredményeket tudott felmutatni, míg más területeken (cigánykérdés, a nemzetközi szervezetekhez való viszony) sikerült értelmesen elmagyarázni az embereknek, hogy miért káros az országnak a Vona Gábor vezette párt álláspontja. A tízszázalékos támogatottság szintjén leragadó Jobbik emiatt reagált az utóbbi időben egyre ingerültebben a közélet történéseire. Ezzel azonban csak önmagának árt, mert a több esetben a Tisztelt Ház padsoraiban is felcsattanó útszéli hang csak tovább mélyíti azokat az árkokat, amelyek a nemzeti radikalizmus táborát választják el a hagyományosan középre húzódó tömegektől. Ahogyan az LMP-nek a szocialistákhoz való további viszonyulás ügyében kell előbb-utóbb végleges és visszavonhatatlan döntést hoznia, úgy a Jobbiknak azon kell elgondolkodnia, hogy hosszabb távon mi a követendő cél. Egy kiszámíthatóan és szakszerűen politizáló, a nyugat-európai normákhoz igazodó radikális párt rangjának a kivívása, aminek a nyomán néhány éven belül akár koalícióképes erővé is válhat, vagy pedig maradni az indulatkeltő szélsőségesek szerepében? Amennyiben viszont az Orbán-kormánynak sikerül hosszabb távon is konszolidálnia a társadalmat, akkor a radikálisokat csak egy törpe kisebbség fogja komolyan venni.
Ez utóbbi feltétel bekövetkezte természetesen a Fidesz és a KDNP számára is létfontosságú. Az idén megkapott, példa nélküli parlamenti, önkormányzati és közéleti befolyás csak négy évre szól. Az imponálóan magas népszerűségi mutatók sem lesznek örök életűek, még akkor sem, ha konzerválódik az ellenzék tehetetlensége. A válságok és elfuserált reformok gyötörte, lelkileg is elnyomorodott országban elemi erejű az erős és cselekvőképes államra való igény, amelyik képes hozzájárulni az emberek kiszámítható és nyugodt hétköznapjainak biztosításához. Ha ennek létrehozása terén 2014-re érzékelhető eredmények lesznek, akkor a Fidesz joggal reménykedhet a választói bizalom újbóli elnyerésében. Ellenkező esetben azonban nem árt arra gondolni, hogy amennyire nehéz dolog ennek a bizalomnak az elnyerése, annyira könnyű mindezt eljátszani.