A megvetett fakanál

Amióta a második Orbán-kormány igazgatja az országot, csuda dolgokra derül fény. Amellett, hogy éjjel-nappal bontja a demokráciát, magára haragítja a multinacionális tőkét, meg belefojtja a Népszavába a sajtószabadságot, óh, jaj, visszakergeti a nőket a fakanálhoz. Ez a vád hirtelen szökkent szárba, alapja az a meggondolás, hogy felgyorsult a népességfogyás, és a kormány lassítani igyekszik a folyamatot. Hogy ez bizonyos csoportoknak nem tetszik, sajnálatos, de ebből olyas következtetést levonni, hogy a kormány a tizenkilencedik századba száműzi a nőket, tényleg tiszta röhej, amire számtalan fantáziadús képzelgés rakódik.
A legújabb hallatlan és botrányos eset, hogy Lévai Anikó, Orbán Viktor felesége a Magyar Konyha című, hamvaiból feltámasztott újság szerkesztőbizottságának elnöke lett. Tényleg, ez rettenetes. Ahelyett, hogy a first lady vetkőzne, mint Carla Bruni, külügyminiszternek szegődne, mint Clintonné, vagy cenzornak menne, mint hajdan Kádár neje, Mariska néni. Azok igen, azok aztán nem foglalkoztak főzéssel. Olvasom, hogy az az emblémája az ókonzervatív kormánynak, hogy a miniszterelnök felesége egy konyhaújságnál vállalt védnökséget. Igaz, hogy dr. Lévai Anikó értékpapír- és bankszakjogász, gyermekmentő szolgálatnál dolgozik, öt gyermeket nevel, emellett a Szent István Egyetemen gazdasági és agrárjogot tanít, de ez a konyhaügy megbocsáthatatlan a női harcosok szemében. Az, hogy ma valaki főz és háztartást vezet, nem erény, hanem sajnálatos fogyatékosság. Szakácskönyvet gyűjteni, soha nem hallott távol-keleti csodákat a tévé előtt összetákolni, az valami, de otthon főzni a családnak, nahát, az szégyen. A modern háziasszony műkörmöt növeszt, menzára járatja a csemetéit, név szerint ismeri a pizzaszállítókat, és ha minden kötél szakad, némi zacskós levest is képes előállítani. Ma a „nagyi” lépett elő mintaszakácsnővé. A nagyi palacsintája, a nagyi bejglije, töltött káposztája vagy farsangi fánkja. Ami legtöbbször ámítás, mert a mai nagymamákat is a menza etette, és ők is fagyasztott csirkét vásároltak a falusi vegyesboltban. Főzni pedig nagyszerű dolog. Akinek van egy csepp fantáziája, készsége, az könnyedén tanulja meg a fortélyokat. Azt már leírni sem merem, hogy az iskolákban, ha nem is hivatalos tantárgyként, de szakköri foglalkozáson legalább a rántást, a habarást, a blansírozást és néhány egyszerű étel elkészítését megtaníthatnák a lányoknak. Ettől senki nem lesz a fakanál rabja, de a rántotta és a McDonald’s nem igazi perspektíva. Nem bántva a félkész- és a mirelitétel-gyártókat, meg kellene kóstolni egy lefagyasztott töltött káposzta vagy császármorzsa után az otthon főzött változatot is. Mmmm…
Különös, hogy a férfi szakácsokat mekkora nimbusz övezi. A híres éttermek séfjei egytől egyig férfiak, de az is vicces, amikor a nők azzal dicsekednek egymásnak, hogy „nálunk a Géza főz”, meg hogy „én csak a mikrót használom, azt is csak kávémelegítésre”. A főzés: alkotás, öröm és önbizalom. Bár illik panaszkodni, hogy az ebéd ördögi sebességgel tűnik el a családtagok tányérjáról, azért ez csendes napi siker, semmivel nem kisebb, mint ülni a főnök előszobájában, és nyolc órát kapkodni a telefonokat. Annak idején, amikor a „szocialista” nőtípus traktorra ült vagy öntödében dolgozott, az állam „felszabadította” a családi „rabszolgaság” alól. Ma már csak nekünk mond valamit, hogy kenyérgyár, ételgyár meg üzemi konyha, ahol fillérekért lehetett az egyenmenüt megenni vagy szilkében hazavinni. Az igénytelenség a borsóleves, a kőszárazra főtt marhahús és a mákos tészta környékén kezdődött.
Jön a karácsony, vegyük meg Horváth Ilona vagy F. Nagy Angéla alapszakácskönyveit, és főzzünk bátran valami finomat. Nagy sikerünk lesz.