Össznemzeti védőpáncél

Az ideális egyed ebben a retróchaplini Modern időkben a vágyait mindig a felülről irányított divatos áramlatokhoz szabja. Például lemond az ételkészítés elsajátításáról. Nem véletlen, hogy a Kádár-rendszerben úgy építették a lakótelepeket, hogy a konyha picurka legyen, kamra helyett meg csak egy szekrény. Így rákényszerültek a családok, hogy konzerven éljenek, a befőzésnek pedig a mibenlétét is elfelejthették. Az sem volt célzat nélkül, hogy a lakások mérete maximum két generáció szűkös befogadására legyen alkalmas. Nehogy véletlenül ott lábatlankodhassanak a nagyszülők, átadva a régi öregek tapasztalatait, óva szeretteiket a pártállam infantilizáló, az élet minden területére kiterjedő kommandírozásától. Amerikában a háziasszonyok csak külön jelzőrendszerrel ellátott csirkét képesek megsütni. Olyan szárnyast, aminek tetejére gyárilag egy dugót szereltek. Amely kipattan, ha elkészül az étel. Természetesen most sem a gasztronómiai ismeretek kiveszését, hanem az idomulási kényszert tesszük szóvá. A gondolkodás művi elvonását. Érzik az emberek, ha a csordától elbarangolnak, a villanypásztor fájdalmasan emlékeztetni fogja őket: nem helyes, amit tesznek. Így hát egyszerűbb, ha meg sem kísérlik, hogy az elvárásoknak ne feleljenek meg. Mi ebben az üzlet a spekuláns globalista körök számára? Hogy az uniformizálás révén ugyanazzal az embertípussal kalkulálhassanak Kalkuttától Oklahomáig és Budapestig. Ne kelljen bajlódniuk ízlésbeli differenciákkal, mivel ugyanazt a rósejbnit, borotvahabot, kutyatápszert, fagyasztott halat vásárolják mindenütt. Már ha minden jól megy ebben a mesterségesen simára és lélektelenre gyalult neoliberális világban. Az emberek pedig úgy vannak az irracionális sulykolásokkal, mint Pavlov kutyája, akinek már nem is kell áramütés, hogy elkerülje a számára tilalmas kolbászt. Veszi a menő cuccokat, elhasznált ideológiákat, még ha nem is tetszenek. Ezen a ponton törik bele a globalizmus bicskája a magyarokba. Mert bármennyire is hajlamosok vagyunk saját magunk pocskondiázására, mégsem tekintjük maradi passziónak agytekervényeink használatát. László Ervin, a világhírű filozófus szerint nekünk, európaiaknak, magyaroknak az az előnyünk, hogy kreatívak vagyunk. Hiába termelnek többet és olcsóbban Ázsiában, a spiritusz, az igazi ötlet még mindig hiányzik a kelléktárukból. Így tudunk erényt kovácsolni eddigi hátrányainkból, elnyomottságunkból. Azért vagyunk immúnisabbak, mert paradox módon előre átéltük a szocializmus tömeghülyítéseiben a mai álmodernizáció fogyasztóidomítását. Mi már átvészeltünk egy abnormális, internacionalizált önkényuralmat. Az össznemzeti védőpáncél mutatkozott meg a választási eredményekben. Az emberek mifelénk, bármily erőszakosan akarják is rájuk oktrojálni a gagyit, egy határon túl megmakacsolják magukat és nemet mondanak. Fennakadnak azon, ha egyedi szocialista kormánydöntéssel a pénzügyminiszter saját tésztagyára bérlőjének juttatnak hatmilliárdos állami támogatást. Vagy nem értik, hogyan szökhet ki a bíróság épületéből az a vádlott, akinek az ítéletét tudják már, ráadásul ugyanezt a botrányos manővert egy volt olimpiai bajnok birkózó nemrég már eljátszotta. A polgárok azt sem díjazzák, ha egyes hazai pártok és kegyencmédiájuk a legpenetránsabb eszközöket is bevetik, hogy a kabinetet ítélje el a külföld. Rákérdeznek: ha csak a demagógia dől, tények és érvek nélkül, miért kellene kórusban felhördülni hűséges politikai bóvlifogyasztó mamelukok módjára? Hogy lehetne elítélni egy médiaszabályozást, kisebb elvonású egyszerűsített adórendszert, mielőtt még megismernék? Csak mert a bokszolóállást akarják kötelezővé tenni a lebőgött csődduzzasztó körök? Akik legszívesebben köszönőlevelet küldenének minden hitelminősítő cégnek, amely hajlandó leminősíteni az országot és minden nyugati balliberális lapnak, amely primitív mocskolódásokat közöl rólunk. Azzal is tisztában vannak egyre többen az előző, balkormány korrupciós botrányai láttán: ezek betelepítették volna a nyugdíjbiztosítót a játéktermekbe. Hogy a kutyafitnesztől az expénzügyér tésztagyáráig és a Szemlőhegyi úti szaunáig mindenre ömölhessen a pénz.
A saját út azzal jár, hogy egy darabig ellenségesen viseltetnek irántunk a világban azok, akiknek nincs merszük, fantáziájuk szembemenni az észszerűtlen konformista projektekkel. Veszélyes ellenfélnek tekintenek minket, mert nem sorolunk be ismét a leszerepelt pénzpiaci modell mögé, és van bátorságunk újfajta, produktív gazdasági módszereket alkotni. Hogy jó irányba tartunk, az a rikoltozások hőfokából, hangerejéből precízen lemérhető.