Ránk férne a tűzszünet

Rémült kutyák és zavaros emberi elmék szabadulnak el szilveszter délutánjától egy álló napon át az ilyenkor szokásos durrogtatás, petárdázás, füstkészítés, miegyéb következtében. Az óévbúcsúztatás járulékos pszichiátriai kísérője hosszú esztendők óta hagyományosan baleset- és tragédiaforrás, nem beszélve az épeszű többségnek a durrogás iránti ellenszenvéről. Hiába történnek ellenintézkedések, korlátozások, büntetések, hiába emelik meg a pufogtató mütyürök árát, tiltják meg a petárdahasználatot, a probléma változatlanul létezik. A fifikás kalmárok – ha sokan lebuknak is közülük – valahogy mindig becsempészik a kellő mennyiséget, az űzött tekintetű piromán ifjú pedig (még a terjesztési nehézségek miatti felárral is) megvásárolja azokat. Sosem fogom megérteni, mi az öröm az üres pufogtatásban. A hivatalos augusztus huszadikai tűzijátékot még megértem, látványosság a gyermekeknek, de egészen más, mint ezek az orvdurrogtatások, partizánakciók, ott kordában, keretek közt zajlik a csinnadratta – bár évekkel ezelőtt (most nem a Szilvásy-tragédiára gondolok) ott is a fél Gellért-hegyet felgyújtották a protokolltüzérek lelkes lövöldözésük közben, sőt, egy arra járó uszályt is találat ért, két matróz idvezült tekintettel belepottyant a Dunába…
A kérdés végtelenül egyszerű: mi örömöt nyújt nekünk, hogy riadalmat okozunk ennek az amúgy is túlfeszített hazának? Nincs itt elég ok a pánikra ennyi árvíz, belvíz, vörösiszap, politikai keserveskedések és siralmas közállapotok után? Éppen az idegeinket kell most próbára tennünk, amikor végre nyugalomra, békére és hárfafutamokra lenne szükségünk? A költővel kérem vehemens honfitársaimat: „Csendesebben vigadjanak!”