A liberális gőg állandósága

Az MSZP–SZDSZ-gőzhenger már a múlté. Az utódok manapság ötvennyolcan árválkodnak az ülésterem bal szélén. Ha valaki szeretné kideríteni, hogy a szocialisták miért szorultak a 2006-os negyvenhárom százalékról a húszszázalékos népszerűségi mutató alá, akkor talán éppen az lehet az egyik magyarázat, hogy a párt szellemi holdudvarában megállt az idő

Ha a baloldali ellenzékhez kötődő véleményformálók minden olyan jóslata valóra vált volna, amelyik a 2010-es parlamenti választások óta született meg, akkor alighanem már csak egy füstölgő romhalmaz árválkodna a Magyar Köztársaság helyén. Mindez persze nem meglepő, hiszen a rendszerváltozás óta megszokott jelenségnek tekinthető, hogy ha egy jobbközép kormány irányítja az országot, akkor a demokrácia éppúgy a megszűnés határán lebeg, mint ahogyan a magyar gazdaságot is folyamatosan az összeomlás réme kergeti. Érdemes lenne például újra fellapozni azokat az MSZP–SZDSZ közeli elemzéseket, amelyek a kilencvenes évek elején, az Antall-kormány regnálása idején születtek. A futószalagon gyártott dörgedelmek mögött rendre olyan nevek sorakoztak fel, mint Bauer Tamás, Békesi László, Petschnig Mária Zita vagy Csillag István.
Az említett közgazdászok már két évtizeddel ezelőtt is azzal tűntek ki, hogy a legváltozatosabb érveket felsorakoztatva elítéltek minden olyan gazdaságpolitikai törekvést, amelyik eltért a mainstreamnek tekintett neoliberális gondolkodásmódtól. Szigorú tekintetük csak akkor enyhült meg, ha az ország élére baloldali kabinet került, hiszen ebben az esetben a makrogazdasági kérdésekben vallott álláspontjuk szinte magától értetődő természetességgel ölelkezett össze a baloldali pártok választási érdekeivel. Elegendő megemlíteni a 2006-os parlamenti választások kampányát, amikor a hatalom megtartásáért még arra is képesek voltak, hogy a több évtizedes szakmai meggyőződésüket háttérbe szorítva asszisztálják végig az őszödi beszédben böszmeségként ismertté vált hazug és hiteltelen, az országot a feje tetejéig eladósító költségvetési politikát.
Mindezt azért érdemes felidézni, mert az ökonómia nagyágyúi – több hasonló elveket valló kollégájukkal kiegészülve – a napokban újabb közleményt tettek közzé, amelyben ezúttal azért bírálták az Orbán-kormányt, mert nem csatlakozott az adóalap-harmonizációt meghirdető európai versenyképességi paktumhoz. A helyzet az, hogy a Nicolas Sarkozy és Angela Merkel nevével fémjelzett paktum az egész unióban hatalmas vitát váltott ki, amelyben olyan országok kerültek szembe a kezdeményező Németországgal és Franciaországgal, mint például a nagyhatalomnak számító Nagy-Britannia, a befolyásos Svédország vagy a hozzánk hasonló cipőben járó Csehország. E pillanatban tehát nálunk magasabb szinten sem tud senki egyértelmű választ adni a kérdésre, miszerint a társasági adó alapjának uniós szintű harmonizálása hosszú távon hasznos vagy káros lesz azok számára, akik támogatták a kezdeményezést. Hiába sorakoznak azonban a kérdőjelek, a neoliberális gazdaságpolitika hívei a megfellebbezhetetlenség mezébe öltözve léptek újra a porondra.
Az örökös lakossági megszorítócsomagok helyesléséről elhíresült pénzügyi zsenik szűnni nem akaró aktivitására jellemző, hogy amióta megalakult az Orbán-kormány, menetrendszerűen jelennek meg a nevükkel szignált sajtónyilatkozatok. 2010 őszén például a magánnyugdíjpénztárak vagyonának állami ellenőrzés alá vonása ellen emelték fel a szavukat. Érdekes, hogy akkor szintén nyolc aláíró neve szerepelt a pénztári tagokat a maradásra biztató közlemény szövege után, bár a mostani listához képest némi változatosságot jelentett, hogy tavaly novemberben a közgazdászszakma baloldalának legnagyobb sztárja, Bokros Lajos is nevét adta a tiltakozáshoz. A neveket olvasgatva leginkább az a figyelemre méltó, hogy az itthon lefolytatott vitákban mindig ugyanaz a néhány ember próbálkozik azzal, hogy az általa vallott közgazdasági koncepció mindenhatóságáról próbálja meggyőzni az embereket, egyfajta szellemi felsőbbrendűségi kényszertől vezérelve. Pedig ezeknek az értelmiségieknek a politikai súlya immár a nullához közelít, és a reputációjuk sem a közelmúltbeli teljesítményükben gyökerezik, hanem a húsz-huszonöt évvel ezelőtti ténykedésükben. Akkori szerepvállalásukat persze bőven lehetne támadni, ám politikai eredményességük vitathatatlan, hiszen nélkülük nem született volna meg a Horn-kormány éveinek balliberális, 72 százalékos szupertöbbsége.
Az MSZP–SZDSZ-gőzhenger azonban már a múlté. Az utódok manapság csupán ötvennyolcan árválkodnak az ülésterem bal szélén. Ha valaki szeretné kideríteni, hogy a szocialisták miért szorultak a 2006-os negyvenhárom százalékról a mai húszszázalékos népszerűségi mutató alá, akkor talán éppen az lehet az egyik magyarázat, hogy a párt szellemi holdudvarában megállt az idő. Húsz év nagy idő, ami alatt hatalmasat változik a világ, nagyon sokat kophat egy-egy politikus vagy szakértő közéleti súlya. Azok a megmondóemberek, akik nemhogy az Antall-, de számos esetben még az első Orbán-kormány idején is képesek voltak az állásfoglalásukkal a társadalom széles rétegeinek a befolyásolására, nem képesek beismerni, hogy elszállt fölöttük az idő, és nem egy esetben már inkább ártanak az általuk kedvelt politikai oldalnak a fellépésükkel. Egyrészt azért, mert a Fidesz abban az esetben is rutinosan tudja visszaverni a kritikáikat, amikor történetesen van némi igazság a véleményükben. Ha például a balliberális oldal bármelyik szakpolitikusa szóvá tenné, hogy vajon miért érte el február végére a költségvetési hiány az éves célkitűzés több mint nyolcvan százalékát, akkor valóban érzékeny pontra tapintanának rá, hiszen az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának pillanatnyilag ez a legsebezhetőbb pontja. Közvélemény-fordító hatása azonban már így sem volna a szavaiknak, hiszen rögtön szembesítve lennének azzal, hogy az előző két ciklus baloldali hatalomgyakorlói mekkora mértékű hiányt és államadósság-növekedést produkáltak, és bizonyosan feltennék nekik a kérdést, miszerint a szakmai hírnevére oly kényes Gyurcsány-párti szellemi elit vajon miért nézte mindezt évekig tétlenül.
Emellett van egy másik oka is annak, hogy sok MSZP közeli közgazdász jobban tenné, ha a csendes visszavonulás mellett döntene. Ameddig ugyanis az örök fanyalgó Békesi László vagy az elnyűhetetlen Bauer Tamás birtokolja a képzeletbeli bölcsek kövét, addig éppen ők akadályozzák meg az olyasféle baloldali törekvések előtérbe kerülését, amelyek a rendszerváltozás éveiben meggyökeresedett elvektől elrugaszkodva modernebb gondolkodásmóddal, a megváltozott viszonyokhoz jobban alkalmazkodva próbálnának kísérletet tenni arra, hogy a szocialista pártot kiemeljék a mocsárból.
Bár az alkotmányozás bojkottálására szólító felhívás nem a „reformközgazdászokat” is magában foglaló „szürkeállomány” műve, és az Európai Parlament baloldali frakcióinak a magyar kormány ellen szervezett akcióit sem ők kezdeményezték, valójában itt is az ő szellemiségük érhető tetten. Az alkotmányozás folyamatából való kivonulás ötletadója az a Gyurcsány Ferenc volt, akinek az életműve lényegében nem más, mint a Ferge Zsuzsától Vitányi Ivánon át egészen a nyolc közgazdászig terjedő balliberális értelmiség elméleteinek összeollózása. Az Európai Parlamentben ténykedő kis létszámú, de annál hatékonyabb cselekvésre képes magyar szocialista párti képviselőcsoport akciói mögött pedig jól felismerhetően az a rendszerváltozás óta képviselt alapelv áll, miszerint minden olyan jobboldali politikai erő, amelyik korrigálni kívánja az 1989 őszén megszületett közjogi és gazdasági status quót, az csakis a demokrácia, a jogállamiság és a piacgazdaság ellensége lehet. Nem veszik észre, mennyire kirekesztők, gőgösek valójában?
Ha immár huzamos ideje semmilyen hatást nem képesek gyakorolni a választói preferenciákra, akkor miért kell erőltetni ezt a meddő, sehová nem vezető stratégiát?