(Kaszr-el-Bureika–El-Ukeila)
Legélesebben a japán lányra emlékszem. El-Ukeila nyugati kapujában állt. Kockás kabátot viselt, a vállán fényképezőgép lógott. Csodálkozva nézte a felkelők fegyvereseinek csoportjait, amelyek lassan ellepték a város bejáratának úttestét.
Március 26., szombat volt: a líbiai felkelők ekkor már – a nyugati szövetségesek légitámadásait követően – lendületesen vonultak nyugat felé, hogy Kadhafi kibombázott csapatainak helyére meglehetősen rendezetlenül, de gyorsan bevonuljanak.
A helyzet El-Ukeilában is pontosan olyan volt, mint máskor a többi település esetében. A fegyveres felkelők előőrseinek tagjai megérkeztek valahova, ahonnan nem sokkal korábban visszavonultak Kadhafi katonái. Számba vették észleléseiket, meghallgatták a szemből érkezőket. Ezután döntötték el, folytassák-e útjukat. Ha a továbbhaladás mellett döntöttek, rövid ima következett, majd lassú, óvatos megindulás: kideríteni, hogy mennyire biztonságos a következő városig vezető út. Most az El-Ukeila és Rász-el-Unúf közötti néhány tíz kilométeres távolság megtételéről volt szó.
Az autóval éppen csak megálltunk, Ali az indítókulccsal babrált, a kezem a kilincsen, amikor felcsattantak a lövések.
Nem tudtuk, honnan.
Úgy éreztem, jobbról érkeztek a lövedékek, egy domb mögül. Az autó karosszériáján csattogtak a golyók becsapódása nyomán felpattanó kavicsok. Barátom erősen jobbra tekerte a kormányt, és indított.
Az első másodpercek teltek a legnehezebben. Az anyósülésen feszengve szűknek éreztem az autót.
A túlélést illetően nagyobb eséllyel kecsegtetett kiugrani a kocsiból, és rohanni addig, amíg nem találok valami fedezéket. A sofőrt viszont – aki a gyors menekülést választotta – nem hagyhattam magára.
Minden másodperc órának tűnt. A körülöttünk forgolódó autók eközben felfogták a lövedékeket.
Járművünk – akárcsak a mellettünk állók – nehezen indult el. Hatalmas porfelhő támadt a kipörgő kerekek nyomán. Egy világoskék pulóveres, farmeros srác teste hempergett előttünk a homokban. Csaknem elgázoltuk, de az utolsó pillanatban valahogy sikerült felállnia, és beugornia a sivatag szélén parkoló egyik autóba, ott, ahol a folyamatos lövések éles hangon csapódtak az út mentén álló járművekbe.
Ma sem tudom, hogyan, de nem ütköztünk senkinek, és nem gázoltunk el senkit sem az őrült manőver során. Talán az arab közlekedési rutin segített: mindenki csak a közvetlenül előtte lévő útszakaszra ügyelt.
– Nem lehet bajunk, nem lehet! – ismételte Ali, miután Isten színe előtt bevallotta, hogy eddigi gyarló élete során kevés jót tett. Majd arabra váltott, a Koránt idézte. Lassan, mintha a mecsetben tenné, minden szót kínosan kiejtve kérte Allahot, hogy ha már meg kell halnia, legyen kegyes hozzá, és engedje meg, hogy a mennyben kössön ki.
Nem az aszfalton száguldottunk, hanem a mellette, párhuzamosan húzódó makadámúton. Előttünk terepjáró robogott, felkavarva a csillogó homokszemcséket, eltakarva a helyes útirányt. Idegesítő volt, egyben megnyugtató is, hiszen azt érezhettük, mi sem vagyunk láthatók.
Ha nehezen is, de nőtt a távolság a kapu és közöttünk. Ali egyfolytában imádkozott. Ahol néhány perccel ezelőtt a japán lány állt, sűrű fekete füst terítette be az eget. Egy nyitott terepjáró előzött meg bennünket. A platón álló egyik fiatal a kezével intett, nehogy lassítsunk, mert Kadhafi fegyveresei elindultak velünk egy irányba.
Ali rákanyarodott a betonútra, és autónkkal besorolt a visszafelé, Adzsdábíja irányába rohanó kocsisorba.
Csontozókés és két kézigránát
– Köszönöm, hogy ügyes voltál. Megmentetted az életemet! – fogom meg a nagydarab ember karját. – Nem én voltam ügyes, hanem Allah volt kegyelmes hozzánk. Nem akarta, hogy odavesszünk – válaszolja.
Jó darabig csendben voltunk. Dr. Thuránszkyra gondoltam, a Király utcai éjszakai ügyeletes fogorvosra. Hozzá csengettem be ideutazásom előtt, amikor arra ébredtem, hogy kettétörött az egyik pótolt fogam. A fogorvosi székben együtt röhögtünk azon, hogy az embernek mennyivel jobb otthon hagyni a fogát, mint idegenben. Pláne ott, ahol még lőnek is.
A nap egyébként úgy indult, ahogy a többi. Megbeszélés szerint külön dolgoztunk: Obersovszky Bengáziban tervezett forgatni, mi ketten pedig a Szaharába menekült adzsdábíjaiakat akartuk felkeresni, akik sátrakban élve szeretnék túlélni városuk megszállását. (A líbiai vezető katonái akkor több mint egy hete tartották ellenőrzésük alatt a várost. Előlük menekült néhány család a sivatagba.)
Társam az útra két barátot is hozott: egyikük (gúnyneve: Talibán) a biztonság kedvéért géppisztollyal érkezett. A sátortáborba vezető sivatagi túra azonban elmaradt: Adzsdábíja felé vettük az útirányt, amikor hírül kaptuk, hogy a települést délben elhagyták Kadhafi fegyveresei.
A város előtti útszakasz mindkét oldalán a magukra hagyott tankok, teherautók között sok személyautó roncsa is látványossággal szolgál. A szétlőtt, kiégett szerkezetek tetején gyerekek integetnek, szüleik büszkén fényképezik őket. A dernai fiúkat keresem, de sehol sem látom őket. Velük előző nap találkoztunk, még a városon kívül. Gyalogosan haladtak Adzsdábíja felé, vallásos énekeket kántálva, nem törődve azzal, hogy a települést körbezáró kormánycsapatok folyamatosan lőttek mindenkire, aki a városba igyekezett. Húsz napja indultak el otthonról. Rejtő Jenő-i figurák voltak mindketten. Egyiküknél egy csontozókés szimbolizálta a harci kedvet, a másiknál két kézigránát és egy bárd.
Az út mentén a guberálás megengedett, senki sem szól az alkatrészek után kutakodó emberekre, akik visznek mindent, ami újrahasznosítható: a szúrós, szürke katonai takarótól kezdve a fel nem robbant lövedéken át a kiégett járművekből kirepült, amúgy sértetlen lengéscsillapítóig.
Amerre járunk mindenhol szomorú látvány fogad. Az üzletek szemlátomást barbár támadásnak voltak kitéve, erről tanúskodnak a feltépett redőnyök, kivert ablaküvegek, beszakított ajtók.
– Köszönöm szépen, francia! – lép mellém egy edzőruhás srác. Nem zavarja, hogy magyar vagyok. Neki mindegy: a Kossuth Krónika nyilvánossága előtt köszönetet mond mindenkinek, aki a városát megszabadította Kadhafi katonáitól.
Az út egy mecset előtt kiszélesedik. Falán belövések nyoma. Az imaház előtt üldögélő idősebbek a győzelem V betűjét mutatják az előttük ugrabugráló fiataloknak. Már megszoktam, hogy az örömködés részévé válik a folyamatos lövöldözés, akárcsak a dudaszó a hálaadó énekek mellett. Odébb egy önkényesen lefoglalt, Tripoliból érkezett teherautó alatt alszanak az újdonsült, ám kimerült tulajdonosok, akik a kerekek elé feküdve testükkel akadályozzák meg, hogy más vigye el a zsákmányukat.
Ali megtudja, hogy a településen több mint tíz napja megszűnt az áram- és az ivóvíz-szolgáltatás. Az élelmiszer-tartalékok is kimerültek. Valóságos kincset érnek tehát azok a szállítmányok, amelyek a legszükségesebb árukkal megrakva folyamatosan érkeznek. A kórházban elfogytak a gyógyszerkészletek, a hűtőház nem működik: a temetetlen holttestek előbb-utóbb újabb bajok forrásai lehetnek.
Magunk mögött hagyjuk Adzsdábíját, Kaszr-el-Bureika felé megyünk tovább. Az út mentén a temetetlen holttestek mellett sokan megállnak csak azért, hogy imádkozzanak. Már nem számít, hogy életében barát vagy ellenség volt-e az illető.
A halálban nincs különbség ember és ember között.
Félúton mi is megállunk. Ott, ahol teát főz egy idősebb pisztolyos, de civil ember. A háborús kellékekből összetákolt kis tűzhely mellett sátor áll, ahol szendvics készül. Természetesen ingyen van minden.
Szétnézek a környéken. A lebombázott páncélosok között a néhai legénység életét próbálom rekonstruálni. Egy fémlavór mellett az ezredes hadserege által használt élelmiszeres zacskóra akadok. Erősen tartósítószeres étek – török gyártmány –, árulja el a rajta levő felirat. A porban szerteszét hevernek a szétdobált katonai gyakorlóruhák. Lehet, hogy viselőik hanyatt-homlok elmenekültek? Valószínű. Mennyi esélyük maradt a túlélésre? Nem sok.
A sátor mellett légvédelmi gépágyú áll. Megszokott látvány Líbia keleti országrészében. Egy fiatal fiú foglal helyet rajta, keze az elsütőbillentyűn. Biztos, ami biztos. Elvégre mi van, ha a légtérzár ellenére mégiscsak iderepülnek az ezredes gépei? A fiú arca fáradtságot tükröz. És elszántságot: lőni fog, ha itt az ideje.
Őt és társait persze nem érdekli, minek örül Sarkozy, mitől tart Medvegyev. Hozzájuk nem jutnak el a nagyvilág gondosan megfogalmazott kérdései a felkelők harcának céljait illetően. Vagy az az akadémikus (egyébként teljesen jogos) kérdés, miszerint kell-e védeni olyan civileket, akiknek fegyver van a kezükben. A felkelőket egy dolog hajtja: a líbiai vezetőt elűzni a hatalomból. Elegük van belőle.
Mielőtt továbbmegyünk, Talibán ügyetlenségből teleönti a fényképezőgépemet forró, cukros teával. Nem mondhatni, hogy szétvet a boldogság. A szerkezet megadja magát. Nehezen tudom elfogadni Ali nyugtató szavait: „Fogadd el, hogy Allah valamiért ezt így akarta!” Talibán sűrű bocsánatkérések közepette megígéri, ha nem is ilyen típusút, de szerez az enyémhez hasonló fényképezőgépet.
Mussolini tábornoka
– Az előző napon, pénteken, az imádság napján Szollukban ér bennünket a dél. Ali siet a közeli mecsetbe. Este fodrászhoz megyünk. A mackós külsejű, végtelenül jámbor ember korábban sohasem viselt szakállt. Csak dacból növeszti, mint sokan mások február 17-e óta.
Barátom a társadalmi robbanás napján fogadta meg: amíg Kadhafi hatalmon van, nem borotválkozik. Az ezredes ugyanis nem szerette a szakállasokat. „Kaidásoknak” tartotta őket. Börtön várt arra, aki ellenszegült.
Szemüveges ember lép az üzletbe. Monelnek hívják, a Szabad Líbia Rádió munkatársa. Készséges: ha igény van rá, akár készülhet műsor közösen is a Magyar Rádióval. A legfrissebb hírt is megosztja velünk: Adzsdábíjánál egy látszólag átállt, ám valójában a kormányhoz hű katonákból álló csoport öngyilkos merényletet hajtott végre, amelynek következtében a fegyveres felkelők közül sokan meghaltak, és sok a sebesült is.
Kaszr-el-Bureika felé megyünk. Csend vesz körül bennünket. Magyarázat nincs rá, miképpen arra sem, hogy itt miért vonultak vissza a líbiai vezető katonái. A fiatal felkelőket ez láthatóan nem foglalkoztatja, lőnek, ünnepelnek, imádkoznak és – ha elég bátrak – nyomulnak előre, amíg a túlerő meg nem állítja őket.
– Nem Kadhafi az igazi baj, hanem a fegyverek! Mindenkinek van fegyvere; ki lesz az, aki majd begyűjti őket? – jut eszembe Ali péntek esti elmélkedése. – Bolond nép a líbiai, hidd el, nagyon bolond! Nem tisztel senkit és semmit! – teszi hozzá.
Graziani, a Mussolinit kiszolgáló tábornok is hasonló módon vélekedett annak idején. Líbia megszállóinak egyikeként hamar megtanulta: az itt élők a szabadság és a függetlenség szerelmesei. „Két dolgot akarnak csak, puskát és lovat, ha ez megvan, mindjárt készek a háborúra” – írta emlékirataiban a főtiszt, akinek annak idején Omár Mukhtár volt a legnagyobb ellensége. A líbiaiak által hősként tisztelt és mind a mai napig imádott partizánt hetvenhárom éves korában, 1931. szeptember 16-án végezte ki az olasz katonai diktatúra teátrális bírósági procedúra végén. Holttestét Bengázitól ötven kilométerre, Szollukban temették el.
Nem csak a mártír ellenállóvezér fizetett az életével. Az olasz megszállóknak nem volt nyugtuk a partizánoktól. Megfékezésük érdekében naponta harminc ártatlan embert végeztek ki. Összesen hétszázötvenezer ember halt meg a megtorlások és az elnyúló háború miatt. A módszerek változatosak voltak: a pálmafákra felakasztástól az agyonlövetésen át a kiéheztetésig mindent alkalmaztak. Mindeközben az olaszok a líbiaiakat mélységesen megalázó kiváltságokat teremtettek maguknak. A legfelháborítóbb rendelkezésük szerint a helyi lakosoknak tilos volt Tripoli belvárosában megfordulni. Emiatt az óváros falai közé szorítva, szinte rabként élhettek a polgárok.
Talibán TNT-je
Másnap, amikor már a felkelők autói között robogunk nyugat felé, Kaszr-el-Bureika keleti bejáratához közel egy lángoló kamion óvatosságra késztet mindenkit. A fegyveresek felderítői elindulnak, majd sértetlenül elnyeli őket egy távoli útkanyarulat. Mi is utánuk megyünk. A már említett kanyar után, bal oldalon egy tripoli rendszámú kamion tűnik elő az út szélén: a sárga monstrumot lassan ellepik a kíváncsi fiatalok, akik a ponyva alól kincset érő tárgyakat dobálnak lefelé. Van közöttük páncéltörő rakéta, lőszeresláda, motorolaj stb.
Ali egy fiatal fiúval bukkan fel valahonnan; a srác ujja erősen vérzik, kéri, ha lehet, varrjam öszsze. A frontsebészetben nem vagyunk annyira otthon, de azért a fertőtlenítés után magyar géz kerül a sérült testrészre. A fiú hálásan köszöni, majd viszszamászik a kamionba. Oda, ahol valamilyen kiálló fémdarab okozta a sérülését. A kora reggel velünk együtt indulók közül a sapkás fiút már hosszú ideje nem látom,
Talibán viszont megjelenik a hatalmas teherautó mellől az általa vételezett készlettel. Hiába tiltakozom, nem tudom megakadályozni, hogy szerzeményei közül egy jókora oldalszalonna méretű TNT ne tűnjön el a csomagtartóban.
– Jó lesz még valamire – mondja a szőrös ember, aki nem jön tovább velünk, mert már egy másik, szintén tripoli rendszámú autót babrál. – Menjetek csak nyugodtan, én ezt most lefoglalom – jelenti ki ünnepélyesen mosolygó arccal.
Fogytán a benzinünk. Én dühöngök, mert hiába kértem, Ali nem tankolt a legutolsó benzinkútnál. Kerítek egy hosszú slagot, de feleslegesen, mert valaki már megelőzött: a városban parkoló autók üzemanyagtartályai csontszárazak. Visszafelé menni nem érdemes, az utánunk érkező egyre népesebb kocsisor miatt.
– Nem lesz baj! – mondja Ali, nagyot csapva a kormányra.
Beser utunk következő állomása és híreink további forrása. Innen is a Kadhafi-hadsereg visszavonulásáról tudok számot adni a Magyar Távirati Irodának, hozzátéve: a városka lakói az út két oldalán állva köszöntik az érkező felkelőket.
Némileg árnyalja a képet, hogy ha ugyan nem is ennyien, de jó néhányan közülük ugyanezt tették akkor is, amikor az ezredes katonái néhány nappal ezelőtt megérkeztek a másik irányból. Alival bámuljuk a lángoló tankot, amely előttünk áll. Már majdnem elhagyjuk a települést, amikor férfiak csoportjára leszünk figyelmesek: világoslila ruhát nézegetnek elmélyülten. Ali szerint ilyen ruhát csak a ghánaiak hordanak. Barátom biztos abban, hogy Kadhafi zsoldosainak akadtunk a nyomára. Ezt igazolja a ruhadarabok mellett álló, szétlőtt szélvédőjű terepjáróban talált szervizkönyv is. Vagyis az abban elrejtett feljegyzések nevekkel, telefonszámokkal, egyebekkel.
Ezután érkezünk meg El-Ukeila nyugati kapujához. Csomagtartónkban Talibán robbanóanyaga. Így ér bennünket a lesből támadók golyózápora.
Ali töri meg a buzgó imádság utáni csendet.
– Imám leszek – mondja. – Ezt várja tőlem Allah. Másként miért engedte volna meg, hogy túléljük ezt a támadást is!?
– Te, Ali! – fordulok barátom felé. – Az rendben van, hogy halálod után te esetleg a mennyországba jutottál volna, de velem kapcsolatban milyen elképzelése lehetett volna Allahnak? – teszem fel a kérdést.
– Szerintem neked is a mennyországban lett volna a helyed! – válaszolja.
A Bengáziig tartó hosszú út alatt a mennyországra gondolok, ahol minden pénteken este tojásos lecsóval várom majd Alit. Szerelmemmel, Emesével együtt.
origo.hu
Orbán Viktor: Elérjük az egymilliós átlagbért - videó
