Dávid és Góliát

A geopolitikai szférák békés együttéléséről írt könyvemben (Coexisiting Contemporary Civilizations: Arabo-Muslim, Bharati, Chinese and Western) és a magyarul is megjelent tanulmányaimban, valamint a tavaly április 10-én a Magyar Nemzetben Mit tehet a Nyugat az arab–muzulmán szférával való megbékélés érdekében? címmel közölt cikkemben kifejtettem az arab–mozlim kultúrkör önálló jellegét. A fellángolt népi megmozdulások felvetik a kérdést, hogy hogyan lehet azokat hosszú távú és globális perspektívában értelmezni.
A jelenség tárgyilagos leírásánál két aspektust emelhetünk ki. Az egyik: újdonságnak mondható az a tény, hogy a mozgalom kétségtelenül és meglepő módon nem nyugati ösztönzésre lépett fel, hanem az magában az arab–mozlim szférában gerjedt, s futótűzként terjedt el szinte teljesen felölelve az arabot beszélők körét, legyen szó akár a síita akár a szunnita népességről. (Tunéziában, Egyiptomban például szunnita mozlimok élnek, míg Bahreinben a többség síita.) Ezzel hozható összefüggésbe egy másik elhanyagolt aspektus, nevezetesen, hogy nem valamiféle parttalan, internacionalista, „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszavával irányított mozgalomról van szó. A belső népuralmi követelések mellett fontos szerepet játszik a mozgalmakban az is, hogy a többé-kevésbé zsarnok királyok, fejedelmek (szultánok) és más despoták uralmát nem népszavazások legitimálták, hanem alapjában véve hatalmuk nyugati elismertsége. [Lásd itt a befolyásos washingtoni Saban Közel-keleti Intézet (Saban Center for Middle East Policy) azon elképzelését, hogy az amerikai kormány tanácsaival támogassa továbbra is az olajtermelő fejedelemségek fennmaradását, s kísérelje meg a többi autokratát még nem kompromittált Nyugat-barát „prokonzulokkal” helyettesíteni.] Az arab–mozlim világban tehát nemcsak felkelésről van szó, hanem függetlenségi szabadságharcról is.
A Nyugat arra a kényelmes világképre alapozza stratégiáját, hogy saját civilizációs szféráján kívül csak a kínai és esetleg az indiai önálló létet ismeri el, s azokat is annyiban tartja vele versenyképesnek, amennyiben lemásolják (Bill Clinton kifejezésével élve) a nyugati piacdemokráciát. Mivel azonban az arab–mozlim világnak nem sikerült még civilizációját átfogó módon képviselő államot (mint Kína és India mellett Nyugaton az USA) létrehoznia, az arab–mozlim geopolitikai szféra összefüggését a Nyugat egyszerűen semmibe veszi, sőt a maga módján szalámitaktikával kezeli. Moguljai megbízást kaptak a síita és szunnita tendenciájú mozlimok, az arab és nem arab–mozlimok közti – valamint a (nacionalizmus előtti) törzsi – ellentétek elmélyítésére, holott az iszlám az a doktrína, amely az egységre (umma) törekvő közösségében a származással és nemzetiséggel szemben a legkevésbé megkülönböztető. Megjegyezném, hogy vallási kérdéssel itt csak annyiban törődünk, amennyiben az egy geopolitikai szféra összetartó anyaga.
A névtelen – vallásukat gyakorló és nem gyakorló – mozlim családokból származó felkelők zöme valószínűleg nem tartozott az 1928-ban az egyiptomi Hasszan al-Banna alapította és üldözött Mozlim Testvériség (Muslim Brotherhood) a diktatórikus rendszerek által megtizedelt tagjai közé. De mint azt az alapító unokája (a Genfben honosított és jelenleg Oxfordban tanító) Tariq Ramadan munkáiban megvilágítja, ez a már a kezdet kezdetén az arab–mozlim kultúrkör önállóságáért politikai eszközökkel küzdő, de kizárólagosságra nem törekvő, sokárnyalatú mozgalom, szervezettsége és kiterjedtsége révén fontos szerepet fog betölteni az új önkormányzatos mozlim világban.
Felvetődik a kérdés: miből táplálkozik a mozlim ummát semmibe vevő nyugati tendencia? Yossi Kelin Halevi, a Shalom Hartman Intézet munkatársa a New York Times 2011. február 3-i számában, Israel, alone again? (Izrael, újra egyedül?) című cikkében azt írja: „Izrael a palesztinokhoz képest Góliát. De az arab–mozlim világgal szemben Dávid marad.”
Mégis, tetszik vagy nem, az arab–mozlim szféra összetartozását fel és el kell ismerni. A megosztási kísérletek és az egyes államok, mint Irak vagy Afganisztán – s esetleg Irán – elleni hadviselések csak a Nyugat (el)vérzéséhez vezetnek, következésképpen geopolitikailag annak Kínával szemben való elgyengüléséhez is.
Abból a paradigmából kell kiindulni, hogy ha a Nyugat csak bizonyos indokolt feltételek – mint a palesztinai illegális kolonizálás beszüntetésének – megkövetelése és betartása esetén támogatja Izraelt, geopolitikai szféránk nincs az arab–mozlim világgal kibékíthetetlen ellentétben. Ha pedig ez megfelel a nemzetközi politikai valóságnak, a Nyugatnak a mozlim világgal az egyenlő felek közti kiegyezésre kell törekednie, amely kihúzná a Nyugattal szemben bizalmatlan szélsőséges iszlám mozgalmak méregfogát.
Ehhez szolgáltat különleges történelmi alkalmat a mozlim népesség minden vonalú (mind a belső népuralmi, mind a külső önállósági) önrendelkezéséért vívott aktív fellépése, amely ha nem is azonos a nyugatival, de avval összeegyeztethető államberendezést követel. Ez a jelenlegi felkelések nemzetközi jelentősége számunkra.
De tekintsük át röviden azokat a kérdéseket, amelyeket az arab–mozlim világgal való nyugati békétlenség fenntartására felhoznak, nevezetesen a mozlim bevándorlók özönlését, az olajjal való zsarolást és az iráni nukleáris fenyegetést.
Mikor az arab–mozlim geopolitikai szférával való megbékélésről beszélünk, államközi politikai megegyezésről van szó. Mivel emberöltők óta mozlim állam hadserege nem lépett európai földre, a Nyugatnak kell lemondania a mozlim országoknak bármilyen jogcímen való katonai fenyegetéséről, megtámadásáról, megszállásáról. A spontán magánbevándorlás alapvetően egy-egy állam belügye. Bizony, a nyugati gyarmatosítás kitárta előtte kapukat, de az arab–muzulmán országok önkormányzásának valódi megszületése e nyomást nagyban csökkentheti.
A Nyugat a mostani forrongás kapcsán a legnagyobb arab ország, Egyiptom mellett különleges figyelemmel kíséri a „néptelenebb” arab monarchiákat is gazdag olajforrásaik miatt. Ami mármost az olajellátás biztosítását illeti, mint mindenféle többé-kevésbé ritka nyersanyag (lásd fémek) a földtekén egyenlőtlenül van elosztva. Normális jelenség, hogy minden állam függ valamiben a többitől. A modern szabadkereskedelmi liberális modell szerint (a források gyarmatosítása helyett) világpiaci alkudozással lehet azokat beszerezni. Valójában a politikai köztudat emlékezetében csak a Nyugatot sújtó, 1973-as olajembargó maradt eleven. Erről pedig megállapítható, hogy a megoldatlan izraeli–palesztin konfliktusban tanúsított nyugati beállítottságra adott válasz volt.
Amióta Irán független politikát folytat, a Nyugat szinte casus bellinek tartja, hogy a Közel-Keleten Izraelen kívül esetleg a perzsák is atomfegyverhez jutnak. Mármost egy állam elrettentő potenciálja önmagában nem jelent minden másik számára veszélyt. Ezt az elvet csak az tagadja, aki a világrendet hegemóniára alapozza. Irán ugyanis a Nyugatot nem fenyegeti. Mi érdeke lenne például rakétával hazánkra lőni? A javasolt közel-keleti atomfegyvermentes övezet létrehozását pedig éppen Izrael nem fogadta el. A Nyugat és az arab–mozlim geopolitikai szféra közti megállapodás nem várhat arra, hogy Dávid legyőzze Góliátot.
Az arab–mozlim népek demokratikus feleszmélése és önrendelkezésének kivívása páratlan történelmi alkalmat ad a Nyugatnak a velük való összhang megteremtésére. Ebben az alkuban Törökország ötletgazdag külügyminisztere fontos szerepet tölthet be.

A szerző nyugalmazott szociológiaprofesszor, Genf