Múltba veszett Vendelinek

MÚLTIDÉZŐEgy apró tulipános pohár, egy ezüst szalvétagyűrű, néhány porcelán. Terítéken Krúdy tárgyai. Az Óbudai Múzeum vendéglátás-történeti kiállításának szemelvényei épp csak megcsiklandozzák a nosztalgiát, s bár az „Isten veletek, ti boldog Vendelinek!” mottóra fűzött tárlat a jelenre vetítve hagy is némi viszketést maga után, ráirányítja a figyelmet egy elhanyagolt lehetőségre. Óbuda akár a főváros gasztronómiai központja is lehetne.

Receptek emlékezete. A múlt héten nyílt időszaki kiállításhoz október végéig számos kísérőprogram is tartozik majd, és az Óbudai Múzeum egyedülálló módon régi óbudai recepteket gyűjtő gasztroblogot is indított. A http://obudagasztro.blogspot.com oldalon már most megtalálható többek között a klasszikus sváb fluta, a sörkifli, a suhantott leves receptje, az oldal tartalma folyamatosan bővül. A Macskaköves esték sorozat estjein a kiállításhoz kapcsolódó előadásokat rendeznek. Az Óbudai Múzeum április végén bográcsos főzőversenyt is szervez a Zichy-kastély udvarán; a csapatok pincepörköltjéről Bede Róbert, a TV Paprika főszakácsa mond majd ítéletet. A versenyre már most lehet jelentkezni a blogon keresztül vagy a múzeumban személyesen.

Két kiállítási szoba és egy nagy műgonddal berendezett kocsmaenteriőr elég ahhoz, hogy akinek egy csepp köze is van az ódonságok városához (Óbudát már egy 1261-es oklevél is éppen így, latinul Vetus Budaként említi), vagy akár csak a kocsmaromantika krónikása, Krúdy világához, beleszédüljön a hiányérzetbe, és úgy vágyjon egy hagymára fektetett, paradicsomszószban fürdetett Tafelspitz illatára, vagy egy jó óbudai rizlingszilváni-fröccsre, mint a friss tavaszi levegőre. Valódi ízekre. Békebeli hétköznapokra. Azokra az időkre, amikor a főváros minden szegletének, s közülük is kiemelten a két ikertestvérnek, a Tabánnak és Óbudának színes, szagos jelene volt. Markáns karaktere.
Olvassa, hogy volt idő, amikor Óbuda macskaköves utcáin egymást érték a leanderes udvarok, a hangulatos vendéglők, a borkimérők; úgy mondták, az 1900-as évek elején valójában minden óbudai ház kiskocsma volt, néhány négyzetkilométerre hetven is jutott, s köztudomásúan ide kellett jönni, ha a fővárosi polgár jó ebédre vágyott. Bíbelődik a múltba révedésre hajlamos látogató a kilistázott híres sváb vendéglős dinasztiák nevével (a máig működő vendéglők közül a Kéhli, a Gigler és a Sipos), sorolja a filoxériajárvány pusztítása előtt honos, jellegzetes helyi szőlőfajtákat; a kadarkát, a zöldszilvánit, az otellót. Akár el is ringathatná a nosztalgia, miszerint „túrós csuszás Óbuda”, a végére mégis a viszketés jut.
Néhány sarokra a fővárosi gasztronómia egykori Mekkájától, Kéhli mama legendás Mókus utcai konyhájától, ahol élete utolsó három évében Krúdy Gyula is mindennapos vendég volt, és magányában többek között arra jutott, hogy „az étkezés kultusza nemegyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét”, nem lehet nem elgondolkodik azon, vajon miért szükségszerű, hogy ugyanitt – tisztelet a ritka kivételnek – ma lépten-nyomon jellegüket vesztett vendéglátós helyekre bukkanni. Klasszikus kiskocsmát végképp kár lenne keresni. Az 1900-as évek elején működött nyolcvan, messze földön híres cukrászdából sem maradt sok; a Daubner családé ma is hivatkozási alap, Brüllék hagyományát pedig a Vörösvári úti Koch cukrászda mentette át. Óbudán egy 2009-es adat szerint ma több mint nyolcszáz vendéglátóhely működik – beszédes azonban, hogy tavaly egy pizzériát választottak a legjobbnak a helybeliek.
A kiállítás nem csak felidézi a sváb, szlovák, bolgár, görög, örmény, zsidó gyökerekkel rendelkező óbudai gasztrokultúra, és a hozzá tapadó társadalmi szokások, asztaltársaságok ötven éven át tartó aranykorát, görbe tükröt is tart a jelennek, miközben kézenfekvő jövőképpel kecsegtet. A római kori borkultusztól a Zichy-családnak köszönhetőn meghonosodott szőlőművelésen, a sörfőző házakon, fogadókon át a kocsma mint műintézmény századfordulós kialakulásáig, aztán az óbudai gasztronómia nyolcvanas évekre tehető röpke másodvirágzásáig egyenes az ív – kár lenne a múltat veszni hagyni. A panelosítás szétrombolta a díszleteket, maga alá temette azokat a boldog Vendelineket, de Szindbád szelleme nem alszik.