Nem szokták összekeverni a szintén erdélyi Szabó T. Attila nyelvész-irodalomtörténésszel? Rokonok?
– Nem vagyunk rokonok, ő különben a profeszszorom volt. Az ő rendszeretete, pontossága, kitartása rám is hatást gyakorolt. A T betű a nevében egyébként Törpény községet jelenti.
– Az ön szótárának (Erdély, Bánság és Partium történeti és közigazgatási helységnévtára) törzsanyagát 5818 település (város, falu, tanya, telep, városnegyed, falurész) névanyaga képezi, a világhálón fellelhető adatbázisában ennél százeggyel több név van. Szaporodnak a települések?
– Az erdélyi adatbankhoz kulcsom van, ezért ott naprakészen tudom tartani az információkat. Romániában is változnak a dolgok, mindig vannak újítások: szétválnak települések, önállósodnak városrészek, nyaralóövezetből falu születik. Ha valami újat találok, frissítek: legutóbb a Csíkszeredához tartozó üdülőtelep, Szécseny került be az adatbázisba.
– Hogyan jut ezekhez az adatokhoz? Jelentkezik az új falu polgármestere, hogy önállósodtunk, és szeretnénk bekerülni a könyvébe?
– Ilyenre még nem volt példa, inkább nekem kell felkutatni a változásokat. Kíváncsi ember vagyok, sokfelé tekintek: újságokat olvasok, közlönyöket bújok, sok emberrel vagyok kapcsolatban. Ha valami újról hallok, azt több forrásból is ellenőrzöm, és felkutatom a név román megfelelőjét is.
– Szilágysomlyón született, Kolozsváron végzett egyetemet, Medgyesen tanított évtizedekig, nyugdíjasként Székelyudvarhelyre költözött. Bolyongó típus?
– Viccesen azt szoktam mondani, hogy vonzódom a kisebbségi léthez, ezért mentem el az akkor még magyar többségű szülőföldemről előbb a román, aztán a szász, majd a székely többséghez. Az igazság viszont az, hogy így alakult. Az a somlyói népesség, amelybe belecsöppentem, nemzetiségi szempontból kevert volt: a magyarok mellett ott voltak a románok, zsidók, szlovákok és a cigányok is. Akkoriban nem volt divat a nemzetiségi gyűlölködés, a régiek ismerték, beszélték a másik nyelvét, tisztelték a szomszédok szokásait, kultúráját. A szülőházam történelmi környezetben található, mintegy ötven-hatvan méterre van a somlyói Báthoryak várától. Szüleim megbecsült tagjai voltak az akkori somlyói társadalomnak, apám kiváló géplakatos, dízelmotor-szakértő, anyám kistisztviselő volt. Az iskolán kívül rengeteget tanultam anyai nagyapámtól és nagybátyámtól, ők a közeli nyomdában dolgoztak. Szabad időm nagy részét ott töltöttem, a betűk, a nyomtatott oldalak világában. Ők tanítottak meg arra, hogy mi a haza- és a nemzetszeretet, segítettek nemzeti történelmünk főbb állomásainak megismerésében, megtanítottak a könyv szeretetére, az olvasni vágyásra, egyszóval közel hozták mindazon ismereteket, amelyeket az osztályharcos és internacionalista iskolapolitika mint károst kivetett. Jól emlékszem arra, hogy negyedik osztályosként milyen körülmények között jutottam első könyvem birtokába. Magyar könyvek vásárát rendezték meg városomban, és megtakarított pénzecskémből egy tanulók számára írt magyar helyesírási szótárt vásároltam. 1957-ben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat a Bolyai Tudományegyetem történelem és magyar szakán, de ’61-ben már a Babes–Bolyai tanári oklevelét kaptam meg – az erőszakos egyesítést a román–magyar barátság megerősítése címén hajtották végre.
– Szeben megyében kezdte összegyűjteni a települések nevét különböző nyelveken. Hogyan kezdődött?
– Medgyesi származású feleségem révén jutottam a városba 1969-ben, áthelyezéssel. Itt más világba csöppentem: a szilágysági életvitel merőben különbözött a Szeben megyei állapotoktól. Ebben az új környezetben magyarként kétszeresen kellett bizonyítani, sokkal többet kellett felmutatni ahhoz, hogy emberileg, szakmailag elismerjenek, értékeljenek. Itt a magyar és román nyelv mellett illett ismerni a németet is. A szász környezet, a szász műveltség, a hagyományok meghatározták az emberi kapcsolatokat, a társasági szokásokat. Akiket a szászok befogadtak, azok hosszú időn át élvezhették barátságukat. A feleségemmel, Mayer Erzsébettel bekapcsolódtunk a szabadegyetem szervezésébe, majd vezetésébe, az intézményből rövidesen országszerte ismert népi egyetemet alakítottunk ki. Életemnek ez a szakasza 1984-ben zárult, ekkor az államvédelem leváltásomat indítványozta. A fő vádpont az volt, hogy 1984. december 8-án, az országos tiltás ellenére, meghívottunkkal, Kántor Lajossal együtt megemlékeztünk Kós Károly századik születésnapjáról. Maradt a tanítás: a diákjaim között voltak magyarok, románok, németek, szlovákok, cigányok is. Elbeszélgetve velük a mindig visszatérő kérdés az volt, hogy melyik helységből származnak. Bosszantott, amikor a magyar vagy a szász gyermek a faluja nevét románul adta meg. A nyolcvanas évek elején elkezdtem cédulákon gyűjteni a Medgyes környéki helyneveket, tevékenységemet később kiterjesztettem egész Erdélyre. Volt olyan év, hogy négyszáz levelet írtam: magyar papokat, tanítókat, jegyzőket kerestem meg, hogy írják meg saját és környező településeik magyar, román – és ha van, akkor a szász vagy más nyelvű – nevét. Bélyeget és borítékot is mellékeltem, így elég sokan válaszoltak, de persze jócskán akadnak olyanok is, akik máig adósak a válasszal.
– Ez a tevékenysége nem keltette fel a Securitate figyelmét?
– Lehet, hogy igen, de nálam nem jelentkeztek. Ám amikor az elkészült és legépelt névanyaggal 1987 táján jelentkeztem a kolozsvári Kriterion Kiadónál, az akkori vezető, Dávid Gyula rám nézett, összevonta a szemöldökét, és azt mondta: szerinte ez most cseppet sem aktuális, sőt a kéziratot is dugjam el valami biztos helyen. A Ceausescu-éra legvégén ugyanis nem volt ildomos nemzetiségihelységnév-gyűjtéssel foglalkozni. A feleségemmel együtt készített háromnyelvű helységnévszótár aztán 1992-ben jelenhetett meg tízezer példányban, és azonnal elfogyott. A kis könyv sikerén felbuzdulva kutatni kezdtem Erdély, a Bánság és a Partium helységeinek névanyagát, történeti és közigazgatási múltját.
– Úgy tudom, az Erdélyi Múzeum Egyesület vezetői nem hitték el, hogy egyedül dolgozott, mert egész kutatócsoport feladatát végezte el.
– Több évtizeden keresztül dolgoztam, több mint négyszáz kiadványt kutattam át: népszámlálási kiadványok, monográfiák, oklevéltárak, lexikonok, helységnévszótárak, statisztikák, folyóiratok átböngészésével. Kapcsolatban voltam a brassói, marosvásárhelyi, kolozsvári, szatmárnémeti, budapesti, bécsi levéltárakkal, megyei könyvtárak anyagait néztem át, megkaptam a németországi Erdély-intézet (Siebenbürgen Institut) fénymásolt anyagait, láthattam a budapesti hadtörténeti intézet térképtárát, de segített a budapesti Központi Statisztikai Hivatal központi könyvtára és a Teleki László Intézet is. Sok év kemény munkáját fektettem a kétkötetes Erdély, Bánság, Partium történeti és közigazgatási helységnévszótárába, mely 2004-ben jelent meg a Teleki László Intézet és a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó közös kutatási programjának keretében – külön köszönet érte Bárdi Nándornak. A 3,5 kilogramm súlyú, 1400 oldalas nagyszótár digitális formában is megjelent Budapesten, és ez található meg a Transindex portálon is.
– Hogy néz ki egy szócikk ebben a hatalmas lexikonban?
– Egy-egy szócikk a következő adatokat tartalmazza: a helység jelenlegi, hivatalos román neve, ezt követik a román névváltozatok; melyik jelenlegi megyéhez tartozik; magyar hivatalos neve és névváltozatai. Abban az esetben, ha van, megjelenítettem az illető helység német, szász, ukrán (ruszin), szerb, horvát, cseh, szlovák, bolgár, jiddis, lengyel és török elnevezését is. Ezután következik a szótár történeti része. A forrásanyag segítségével felsoroltam a helység névanyagának változatait az első írásos említésétől napjainkig. A címszó utolsó részében a közigazgatási hovatartozását, jogállását taglalom. Nyomon követhető, hogy az idők folyamán egy település melyik vármegyéhez, megyéhez, járáshoz, székely vagy szász székhez, fiúszékhez, körzethez, kerülethez, határkerülethez, tartományhoz, rajonhoz tartozott. A helységek rangbeli változásait is rögzítettem a teleptől a pusztán, tanyán, falun, nagyközségen, városon, mezővároson, szabad királyi városon, királyi bányavároson, rendezett tanácsú városon át a municípiumig, mely megyei jogú várost jelent. A városkép alakulásáról is nyerünk információkat, hiszen az idők során bekebelezett településeket is feltüntettem. A tájékozódást segíti a melléklet anyaga is, az ott található térképek a XI. század közepétől a harmadik évezredig bekövetkezett módosulásokat szemléltetik, illetve az 1992-es megyei helyzetet mutatják.
– Ön pontosan látja, milyen átnevezési hullámok voltak a történelem folyamán az impériumváltások után. Kik voltak a legvehemensebbek?
– Mind a három rendszer tett ilyet, de a legerőteljesebben II. József (1780–1790) korában nevezték át az erdélyi településeket. Az osztrák adminisztráció elsősorban „tükörfordított”, ott is, ahol korábban sohasem laktak németek. Ahol ez nem ment, ott kitaláltak neveket, így lett például Székelyudvarhely Odorhellen vagy Hofmarkt, Zilah Zillenmarkt. Magyar hullám a települések törzskönyvezésénél volt a XIX. század végén, XX. század elején. Volt benne ráció, mert akkor vezették be, hogy a megyében ugyanazon a néven csak egy település lehet. A mai Erdély és a Bánság területén a törzskönyvezést 1901–1912 között végezték. Elmaradt Hunyad és Fogaras vármegye névanyagának rendezése. Elsősorban az erdélyi román többségű vidékeken, Máramarosban és a Bánságban igyekeztek magyarra keresztelni román falvakat, így lett például a mócvidéki Subpiatra Búvópatak vagy Krassó-Szörény megyében Obreja magyar névváltozata Bisztranyíres. 1919-ben a románok izzadtak vért nagy igyekezetükben, és általában a településre delegált román jegyző nyelvtudásától függött az eredmény. Ennek meg is lett a következménye: az udvarhelyszéki Bögözről azt gondolták, hogy a bőg szóból ered, ezért lett Mugeni [bőgni = a mugi]. A Maros megyei Szövérd román neve előbb Soverd, majd Suveica lett. A szövéssel kapcsolták össze, a suveica románul vetélőt jelent.
– A kutató ezek szerint az impériumváltással érkezett köztisztviselők szellemi képességeiről is pontos képet kapott.
– Pontosan. A románoknak különben még volt két keresztelési hullámuk: az első 1921-től kezdődően, majd 1934 után, amikor megtiltották a magyar nevek használatát; illetve a második az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején, amikor már a román elnevezéseket is megváltoztatták, ha azok nem hangzottak eléggé románosan.
– A befektetett hatalmas munkához képest alig volt sajtóvisszhang, a világhálón is meglepően kevés információt találni önről. Mi ennek az oka?
– Bárhol tartottam könyvbemutatót, sokan jöttek el, de a sajtót valamiért nem érdekli ez a téma. Nekem az fontosabb, hogy a szótáraim jelen vannak a magyarországi, németországi, romániai egyetemi könyvtárak polcain. Januárban én is beadtam a magyar állampolgársági kérelmemet, és az ügyintézőt megkérdeztem, a papírjaimban található helységneveket ki által készített adatbázisból fordítják. Nem tudták megmondani, de amikor megmutatták a listát, mondtam nekik, hogy azt én írtam.
– Nemcsak a helységnevek eredetét és változásait, hanem a szászok történelmét is kutatja.
– A szászok annak idején a kivándorlással fejezték ki elégedetlenségüket. Nicolae Ceausescu egyezménye a német kormánnyal, mely szerint nyolcezer márka fejpénz ellenében minden évben tízezreknek adtak kivándorlási útlevelet, a szászokra nézve sértő marad, a román államnak pedig szégyene. Az itt maradt ingatlanjaikért a román állam aprópénzzel fizetett „kárpótlást”. 1977-ben Romániában 323 477 német nemzetiségűt jegyeztek, a 2003-as év kezdetén a nagyszebeni szász evangélikus püspökség adatai szerint 255 településen alig 14 770 szász élt! 2009. december 31-én az erdélyi szászok által kiadott jelentés szerint kétszázötven helységben 13 500 volt a számuk. Lelki gondozásukat 38 lelkész és három diakónus végzi. Akik ezért a tényállásért felelősek, nem számoltak azzal, hány becsületes, pontos és jól képzett szakembert vesztett ekkor Románia. Mi marad, mi maradt utánuk? Csak tipikusan szász településeik, műemlékeik – egyszóval több évszázados műveltségük. A szászok kiváltságrendszere és autonómiája ma már történelem. A közös Európa kialakításában viszont felértékelődnek azok a társadalom- és gazdaságtörténeti jegyek, a népi és urbánus kultúra jellegzetességei, amelyek a diktatúrák uniformizáló erőfeszítései, a drasztikus népességcsere-folyamatok dacára meghatározzák egy régió egyéniségét.
– Min dolgozik most?
– Elkészítettem szülővárosom, Szilágysomlyó oktatásának történetét. Háromszázhúsz oldal, kiadóra vár.
origo.hu
Orbán Viktor: Elérjük az egymilliós átlagbért - videó
