Pengeváltás Magyar Nemzet-ügyben

Kedves Körmendy Zsuzsanna, először is hadd gratuláljak önnek! Nemrégiben kitüntetést vehetett át, amelyet a szellemi honvédelemről neveztek el. A Magyar Nemzet és a magyar sajtótörténet egyik legfényesebb rovatcímére emlékeztet ez a díj: nemzeti elkötelezettséget, hitet, választékos stílust, értékekre alapuló világlátást sugároztak e rovat művei, hiszen klasszikusaink legszebb alkotásai kötötték le az olvasók figyelmét. Az alig néhány hónapig élő rovat, amelyet a pontosság és az emelkedettség egyaránt jellemzett, először 1939 júliusában jelent meg. Az összeállítást Szabó Zoltán szerkesztette, a lap főszerkesztője Pethő Sándor volt. A kitüntetés birtokosaként bizonyosan átérzi azt a megilletődöttséget és örömöt, amely akkor fogott el, amikor 1998-ban átvehettem a Hemingway Alapítvány Pethő Sándor-díját. A megtiszteltetés annál is nagyobb volt, mivel a díjalapító és Pomogáts Béla elnök mellett a kuratóriumban a magyar szellemi-kulturális élet olyan személyiségei foglaltak helyet, mint Nemeskürty István és Vásárhelyi Miklós, Kosáry Domokos és Kemény Gábor, Görgey Gábor és Glatz Ferenc.
Alig telt el egy év, s két másik kollégámmal együtt rövid úton kitették a szűrömet abból a szerkesztőségből, ahol kicsivel több, mint harminc évet töltöttem el, s ahol megválasztott főszerkesztőként is működhettem rövid néhány hónapig, ahogy ön, kedves Körmendy Zsuzsanna, erre rámutatott Pontosítás című írásában (Magyar Nemzet, 2011. március 24., 6. o.). Indulatos jegyzete juttatta eszembe a már lezárt, de visszavonhatatlanul bennünk élő múltat, s ezért vagyok kénytelen önmagamról írni, amit különben nagyon ritkán szoktam. Most is csak futólag fogok: lemondásom története és háttere persze jóval bonyolultabb, mint ahogyan ön végtelen leegyszerűsítéssel beállítja, s azoknak a bújtatott, finoman szólva is rosszindulatú állításoknak, amelyekkel szerénységemet illeti, semmi közük a valósághoz. El kell tehát keserítenem, de moszkvai tudósítóként is csak és kizárólag újságírói munkát végeztem, párttag világéletemben nem voltam, a „piros nyakkendő” fölemlegetésének mélypontjára pedig nem süllyednék, hiszen hozzám hasonlóan ön is tudja, hogy ment ez hajdanán, mivel nagyjából azonos nagyságú élettapasztalat áll mögöttünk. Csakhogy önt és a lapban korábban megjelent cikk szerzőjét (Megyeri Dávid: Féloldalas kerekasztal, Magyar Nemzet, 2011. március 17. 6. o.) nem a tények érdekelték, hiszen tollukat – bocsánat, egerüket – az indulat vezette, mivel a Konrad Adenauer Alapítvány nem hívta meg a Magyar Nemzet valamelyik vezetőjét a magyarországi sajtóviszonyokról folytatandó vitára.
Ha hiszi, ha nem, erről én nem tehetek, s a helyszínen el is mondtam, hogy szabadúszó újságíró és főiskolai tanár vagyok. De vajon le kellett volna tagadnom, hogy egykor rövid ideig főszerkesztő voltam, hogy a patinás címbetűk felejthetetlen vonzásában három évtizedet töltöttem? Ezt ön nem kívánhatja sem tőlem, sem sok-sok kollégámtól, akik abban a szerkesztőségben dolgoztunk éveken, évtizedeken át. Legyünk ma akárhol, néhányan most is a lapon belül, a nagy többség pedig sokfelé szétszórtan: ezek az évtizedek elvehetetlenek tőlünk, emléküket – míg élünk, élnünk adatik – őrizzük, s persze őrzik őket szép számmal dokumentumok, visszaemlékezések, elemzések. Az egykori útravalónak a szellemében állíthatom, hogy nem fognak rajtam a gonoszkodó állítások, nem billentenek sem egyoldalúságba, sem fuldokló gyűlölködésbe. Vagyok s maradok guelfek között ghibellin, ghibellinek között guelf, flamandok között vallon, vallonok között flamand, tehát főként belga és balga, aki konokul hisz az értelmes és tisztességes kompromisszumokban, a dialógus erejében, ahogyan ezt nem olyan régen a HVG.hu felületén kifejtettem (Meddig gyűlöljük még egymást?, HVG.hu, 2011. február 24.).
Kedves Körmendy Zsuzsanna, köszönöm, hogy írása végén emlékeztet tanári tevékenységemre. Nos, fölhasználom adott esetben az ön cikkének a tanulságait. Ha egyik hallgatóm elolvasná írását, először is kedvenc latinjaim mondását idézném: fortiter in re, suaviter in modo. A mód, a stílus tehát legyen szelíd és hajlékony – mondanám a képzeletbeli hallgatónak –, miközben keményen, sziklaszilárdan képviseljük az ügyet. De a tényekről ne felejtkezzünk el, vagyis „a dolgot őt magát nézzük” – idézném a Magyar Nemzet mindnyájunknak ismerős, Bocskai Istvántól származó jelmondatát. Mert ha nem így tesz, folytatnám a képzeletbeli tanítványnak, akkor dühös indulata olyan képtelen és igaztalan állításokra készteti, mint ahogy ez történt az ön és Megyeri Dávid esetében.
De fájdalom – vagy öröm? –, vajmi csekély a valószínűsége, hogy e tanulságot megosztom egy főiskolással. A fiatalok nagy többsége ugyanis nem – vagy alig – olvas minőségi napi- és hetilapokat. De tényleg, miért is olvasnák el az önök két cikkét? Hiszen „állampárti reminiszcenciákról” meg egyéb fantazmagóriákról értekeznek, s egyikőjük írásából sem derül ki, hogy azon az ominózus tanácskozáson valójában mi történt, ki mit mondott. Ellenben a Magyar Nemzet Online március 12-i, tartalmas tudósítása csipetnyi iróniával (Tompos Ádám: „Médiahisztéria” – a decemberi félelem már kevésbé szexi, MNO, 2011. március 12.) arra koncentrált, hogy a meghívottak miről beszéltek.

Üdvözli:
Martin József


Hosszúra nyúlt levelének számomra a fő tanulsága az, hogy akit hiúsága vezérel, egyre távolabb kerül az igazságtól. Furcsa ember lehet ön, kedves Martin József. Először gratulál nekem újságíróként kapott kitüntetésemhez, néhány sorral alább pedig azzal vádol, hogy „képtelen és igaztalan állítások”-ra ragadtatom magam. (Eközben nem tudja megcáfolni egyetlen állításomat sem.) Én nem gratulálnék annak, akiről ilyen lesújtó véleményem van. Ez ugyanis nem udvariasság, hanem kétarcúság.
Azt írja, nem tehetett róla, hogy a Konrad Adenauer Alapítvány magát hívta meg egy médiaügyekről szóló beszélgetésre. Ez igaz. De arról tehetett, hogy odament „a Magyar Nemzet volt főszerkesztőjeként”. Talán szégyellte, hogy „csak” szabadúszó és egy vidéki főiskola tanára? Nincs ezen semmi szégyellnivaló. Annál kínosabb olyan tollakkal ékeskedni, amelyeket már egy stüszivadász sem tűzne a kalapja mellé. A külvilág tévedhet a megítélésünkben, de az ember belülről, saját magából kiindulva határozza meg, hogy kicsoda is ő, és mivel azonosulhat. Ha engem meghívna a Táncsics Alapítvány egy kerekasztal-beszélgetésre, mint a Népszabadság novellistáját, nem mennék el. Ha mazochizmusból mégis, akkor pedig ragaszkodnék hozzá, hogy a meghívón a Magyar Nemzet rovatvezetőjeként szerepeljek. Tertium non datur, ezt csak a maga kedvéért írom, mert látom, szereti a latin idézeteket. Azt mondanám meghívóimnak, köszönöm, ez a cím Bächer Ivánt illeti meg. Engem nem. Még akkor sem, ha egyetemista koromban megjelent novellám a Népszabadságban, ha ez ma viccesnek tűnik is.
Javaslom, zárjuk le vitánkat, hiszen olvasóinkat más témák is érdeklik.

Körmendy Zsuzsanna