Tisztelt Szerkesztőség!

Moczok Péter (Debrecen): A március 26-i lapszám vezércikkében Körmendy Zsuzsanna pontosan vázolta a cigánygyilkosságokkal kapcsolatos legfontosabb összefüggéseket. Engedjék meg azonban, hogy a nemzetbiztonsági szállal kapcsolatban felhívjam a figyelmet még egy részletre, amely talán terjedelmi okokból nem került be a publicisztikába. Mint tudjuk, a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) Hajdú-Bihar Megyei Kirendeltségének referense, miután tudomást szerzett arról, hogy az általa megfigyelt célszemély „radikalizálódik”, és fegyvereket akar beszerezni, felterjesztést írt a központhoz, amelyben javasolta a megfigyelés folytatását (kiterjesztését?), amit azonban elutasítottak. Ha az NBH valóban el akarta volna fogni a gyilkosokat, az akták (többszöri) áttekintése után igen hamar a látókörébe kerülhetett volna az egyik elkövető, hiszen ne feledjük, az NBH-nál állítólag komoly apparátus foglalkozott a bűncselekmény-sorozattal. Az is bizonyosnak tűnik számomra, hogy a szóban forgó referensnek legkésőbb a második-harmadik támadásnál eszébe juthatott, hogy az elkövető és az általa megfigyelt személy talán egy és ugyanaz, s észrevételét alighanem a felettesének is jelezte, vagyis ki van zárva, hogy az NBH hosszú időn át a sötétben tapogatózott. Kérdésem persze költői, de vajon egy szabályozott iktatási renddel dolgozó, professzionális szervezetnél elképzelhető-e efféle szarvashibák láncolata?

Kiss István (e-mail): Kétségbe vonta a Magyar Nemzet március 28-i vezércikke Wittner Mária szavainak keresztény voltát. A Horn Gyuláról mondottak alapján: „három éve kezelik a Honvédkórházban, és ott vergődik, mert képtelen meghalni…” Magam sem hiszek abban a bosszúálló Istenben, aki már itt, a földön bünteti a bűnösöket. A felháborodnivalót persze a vezércikk írójával egyetértve én is az MSZP frakcióvezetőjének válaszában látom. Leginkább a sumákolást, a dolgok elkenését, elferdítését vagyok képtelen megszokni, pedig több mint fél évszázadom volt rá. Mesterházy Attila többek között azon akad fenn, hogy egy olyan politikus beszél így, aki maga is szembenézett a halállal. Igen, Horn Gyula, Biszku Béla és a hozzá hasonlók miatt. De Horn Gyula talán Wittner miatt? Nem, nem őmiatta, ő „csak” a lelkiismeretével néz most szembe. Ami pedig a lemondást illeti, különös, hogy egy keresztényellenes, sőt keresztényüldöző párt követel lemondást azért, mert nem talál valakit eléggé kereszténynek. Az igazságtételi törvény vitája idején is találkoztunk már ilyenfajta érveléssel, mentalitással: a megbocsátás nekünk, posztkommunistáknak jár, akkor is, ha nem kérünk bocsánatot, hiszen mi nem hirdettünk keresztényi szeretetet, mi osztályharcot, osztálygyűlöletet hirdettünk. Aki viszont a keresztényi megbocsátást hirdeti, az álszent, álságos, ha nem ehhez tartja magát – íme, a munkamegosztás posztkommunista filozófiája. „Az áldozatoknak pedig az a dolguk, hogy áldozatok legyenek. Külön köszönet jár nekünk, ha megkíméltük az életét, a hozzátartozóknak, a társadalomnak, a szenvedőknek pedig, hogy megbocsássanak.” Mondott ilyet már egy ateista költő Istenről is. („Isten majd megbocsát, az a dolga…”)

Andi József (e-mail): A Magyar Nemzet március 25-i számában megjelent cikket olvasva első gondolatom az volt, van remény a felelősök megnevezésére (Gellért Ádám: Biszku-ügy: lezáratlan igazságtétel). Én tudom, hogy kiket kell megnevezni! Édesapámat, Andi Józsefet az 1956-os forradalomban való részvétele miatt 1958. március 6-án több társával együtt kivégezték. A vád a minden elítéltre egyforma sablon volt. A Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, társadalmi tulajdonban tett károkozás. (Felrobbantották az utat, hogy az oroszok mozgását akadályozzák.) Az, hogy nem történt felelősségre vonás, elsősorban a politika és a jogászok szégyene. De sajnos látva a mai jogásztársadalom hozzáállását – tisztelet a kivételnek –, semmi reményt nem látok arra, hogy egyáltalán foglalkoznának az ’56 utáni megtorlás felülvizsgálatával. Tisztelettel figyelem Gellért Ádám történelmi igazság iránt elkötelezett munkáját, amelyhez sok sikert kívánok.