Pályafutásán végigtekintve adódik a kérdés: a könnyebb vagy a keményebb zenei műfaj híve Frenreisz Károly?
– A könnyű műfaj és a rock mellé azért a komolyzenét is odatenném, hiszen életemből tizennégy évet klasszikus zenei tanulmányokkal töltöttem. A Metró együttes mindenben a hatvanas évek eklektikáját tükrözte, széles spektrumon többfajta stílust szerettünk volna megvalósítani. Bizonyos könnyedséget tükrözött a szövegvilág is, amely a lelki, szerelmes daloktól a humorig terjedt. Az akkoriban létezett három vezető zenekarnak – rajtunk kívül az Illésnek és az Omegának – öttől a nyolcvanöt évesig minden igényt ki kellett elégítenie. Csak épp minket, így engem sem elégített ki, amit ott csináltunk. Már a Metróban is a rockosabb vonalat képviseltem, elhatároztam, hogy szeretnék közelebb kerülni önmagamhoz, ahhoz a zenei világhoz, amelyet képviselek. Ennek eredményeképpen alakult meg a hetvenes évek elején az LGT, ahol már letisztult formában négy közel azonos zenei gondolkodású ember együtt muzsikálásáról volt szó.
– Latinovits Zoltán és Bujtor István személyében édesanyjuk kivételes képességű színészeket adott az országnak. Önt nem vonzotta a színjátszás?
– Ötéves koromtól zongorázni tanultam, ez teljes mértékig elkötelezett a zenének. A színészet fel sem merült bennem. Életemben egyszer, huszonegy évesen megkaptam egy film főszerepét, ám a diktatúra számára kényes politikai mondandója miatt dobozban maradt. Most, negyvenkét év után nyílt lehetőségem arra, hogy végignézzem a Mélyrétegben című filmet. Olyan nagyszerű színészekkel szerepelhettem a mozivásznon, mint Domján Edit, Őze Lajos, Latinovits Zoltán, Dégi István vagy Molnár Tibor. A kritikusok pozitívan nyilatkoztak színészi teljesítményemről. Lehet, ha akkor bemutatják a filmet, talán közelebb kerülök a színjátszáshoz, így mindössze csak kirándulás maradt.
– Filmzenéket azonban komponált.
– Több filmzenét írtam, sokat komponáltam bátyám, Bujtor István filmjeihez is. Miután mi – a Skorpió – voltunk a legtöbbet koncertező magyar zenekar, viszonylag kevés időm maradt arra, hogy más munkákat is elvállaljak. Viszont szívesen dolgoztam ebben a műfajban, amelyet egészséges zenei kirándulásnak tartottam. Ha az embernek a saját megszokott stílusától eltérő zenéket kell írnia, hangszerelnie, az nagyszerű kikapcsolódást, feltöltődést jelent.
– Ha keresünk a felmenők között, anyai részről megint csak hírességre bukkanunk. Gundel Károly unokáiként örököltek-e valamit az ő gasztronómiai tehetségéből?
– A gasztronómiai vonal abban az értelemben érintett meg bennünket, hogy sosem vetettük meg a kulináris élményeket. Latinovits Zoltán bátyám tizenöt évig együtt lakott édesanyánkkal a Gundel étteremben, az emeleten. Ezáltal ő sokkal közelebb került a vendéglátáshoz, mint István vagy én. Ily módon rálátása nyílt, hogyan lehet és mennyi munkával jár jól menő éttermet üzemeltetni. Pontosan tudta, milyen sokat jelent egy udvarias pincér. Megtanulta azt az alázatot, tisztességes kommunikációt, amelynek jellemeznie kell ezt a szakmát. Ha viszont ezek a Gundel étteremben kötelezően előírt rendszabályok nem köszöntek vissza környezetében, abból gyakorta adódtak konfliktusai. Én kevésbé hegyeztem ki magam az ilyen problémákra. Arra azonban roppant büszke vagyok, hogy a világhírű Gundel Károly nyolc nyelven megjelenő szakácskönyve évről évre komoly eladási példányszámokat produkál. Azt gondolom, nagyapám keresztneve sokat nyomott a latban a keresztelőmön.
– Önből viszont rockmuzsikus lett. 1970 nyarán az Ifjúsági Magazin a szakma és a közönség szavazatai alapján egy-egy képzeletbeli zenekart állított össze, amelybe az LGT legénysége is bekerült. Ez adta az ötletet Magyarország első számú szupergruppja, a Locomotiv GT megalakulásához?
– Tudat alatt talán bennünk volt, hogy mind a négyünk szerepelt a szupercsapat-összeállításokban, s ez sokat jelentett. Mi konkrétan jó zenekart akartunk összehozni. Az LGT-t a Fészek Klubban eltöltött esték, a Presser Gábor és köztem zajlott hosszas beszélgetések szülték meg. Közös elképzeléseink szerint az általunk korábban játszott eklektikus stílust egységesítettük a progresszív rock vonalára, egyéniségünk kihasználásával. Dobosnak az omegás Laux Józsefet választottuk, a negyedik tag pedig az akkori Hungária együttes gitárosa, Barta Tamás lett. Őt korábban rádiófelvételen hallottam, s annyira fantasztikus volt, hogy zenekari tagsága azonnal eldőlt. Hangszeres tudása, zenei intellektusa egyszerűen lenyűgözött, mást bele sem tudtunk volna illeszteni elképzeléseinkbe. Tátrai Tibusz épphogy betöltötte a tizennyolcat, Radics Béla, aki hatalmas sikereket tudhatott magáénak, elsősorban a külföldi zenék interpretációjával tűnt ki. Mi viszont egyértelműen a saját zenénket, kompozícióinkat szerettük volna kiemelni. 1971-ben az első hazai szupergruppként rögtön a figyelem középpontjába kerültünk. Szakmai és közönségkörökben egyaránt furcsállották, hogy ott hagytuk korábbi, jól működő zenekarainkat. Huszonhárom évesen nemcsak én, de mindannyian tele voltunk ambícióval. Azt gondolom, sikerült maradandót alkotnunk.
– A zenekarból való kilépésében mennyire játszott szerepet Latinovits Zoltán eltávolítása abból a színházból, amelyben az LGT-t a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical zenéjének megírására, valamint a darab vígszínházbeli előadás-sorozatában való közreműködésre kérték fel?
– A dolog színházon belüli ügyként zajlott, melyet a mai napig Várkonyi Zoltán akkori főrendező övön aluli ütésének tartok. Miután Zoltán bátyám rendezői ambíciókat táplált, Várkonyi a konkurenciától megszabadulni kívánva felmondta testvérem szerződését. Döntésemet nem is ez befolyásolta igazán, a probléma a Déry-műben keresendő. A Képzelt riport… olyan ember tollából született, akinek köze nem volt a zenéhez, a fesztiválokhoz. Ellenben a regény mindenféle mocskot ráültetett arra a műfajra, amely rólunk, az akkori fiatalokról, a fesztiváljainkról, életérzéseinkről szólt. Déry mindezt összemosta a fasizmussal, a rasszizmussal, az erőszakkal, a kábítószerrel és minden rosszal – amivel nem érthettem egyet. Úgy éreztem, ha a darab musicallé alakításában részt veszek, saját magam köpöm szembe. Utóbb ki is derült, hogy a mű az akkori diktatórikus, aczéli kultúrpolitika megrendelésére készült: a főideológus és Déry Tibor között megállapodás született az általuk fellazítónak tartott, a fiatalok között rendkívül népszerű műfaj lejáratására – s ezzel a mi lejáratásunkra. Ám minden rosszban van valami jó: a betétdalok kitűnőek lettek, a mai napig népszerűek. Mára az eredeti sötét mondanivalótól elkülönültek, letisztultak.
– Hogyan emlékszik vissza az LGT-ben eltöltött kétéves időszakra?
– Emlékezetes maradt számomra. Először mértük fel energiáinkat együtt és külön-külön. Innen merítettem erőt a későbbi, mindenkori újrakezdésekhez, anélkül hogy meggyőződésemmel ellentétes kompromisszumokat kellene kötnöm. Jelentős esemény volt az angliai Great Western Express Festivalon való részvételünk Lincolnban, de mi kezdtük el – a Mini együttessel karöltve – a később hagyománnyá vált, ma is létező május elsejei koncerteket a Tabánban.
– Ezután létrehozta a Skorpiót, amely a mai napig él.
– Az örömöt és felszabadultságot igazából a Skorpió hozta el számomra. Papp Gyula billentyűs tehetségéről – aki akkoriban a Miniben játszott – volt időm meggyőződni a közös turnék alatt. Fekete Gábor és Szűcs Antal Gábor a Hungáriából érkezett. Az ő játékuk is arra inspirált, hogy az alakuló Skorpió tagjai között tudhassam e muzsikusokat. A zenekar valósággal berobbant a rockzenei életbe, a hanglemezgyár pedig elégedett lehetett, hogy vadonatúj zenekar született. A rohanás című albumunk a listák élén kötött ki, és – ma már szinte elképzelhetetlen – háromszázezer példányban fogyott el. Ezenkívül a „Minden idők 10 legjobb magyar lemeze” listájának hatodik helyére került. A Skorpió is hozott felejthetetlen emlékeket: rengeteg külföldi turné, lemezmegjelenés Svédországban, közös koncert az Iron Maidennel.
– Ma már az üzleti életben tevékenykedik. Jut idő a zenélésre?
– Nem tartom magam üzletembernek: ha az lennék, valószínűleg nem azt csinálnám, amit most. Számomra a koncertek hangosítása, világítása ugyanaz, mintha muzsikusként állnék a pódiumra, azzal a különbséggel, hogy nem én játszom. Zenész barátaimmal a színpadon és környékén tevékenykedem, örülök, hogy a munkám szorosan kapcsolódik pályafutásomhoz. Még a nyolcvanas években kezdődött: az akkori Budapest Sportcsarnok megnyitásával a fellépő külföldi sztárzenekarok olyan hang- és fénytechnikai arzenált vonultattak fel, amelyről korábban Magyarországon még álmodni sem mertünk. Ennek hatására több zenekar – így az Omega, az Edda, a Skorpió is – összefogott, hogy felszereléseit összerakva, bővítve legalább egy méltó, a Nyugattal versenyképes technika legyen a birtokunkban. Akkoriban nem bizonyult igazán működőképesnek a vállalkozás, de úgy döntöttem, hogy nem adom fel. Bokros teendőim mellett nem akarom elhanyagolni a zenélést; a Skorpió szupergrupp-összeállításban ma is működik: Pálvölgyi Géza billentyűzik, Tátrai Tibor és Szűcs Antal Gábor gitározik, Németh Gábor dobol, jómagam basszusgitáron játszom. Úgy néz ki, hogy a zenekart sem mi, sem a közönség nem akarja igazán elfelejteni. Ritkán lépünk a publikum elé, de ugyanúgy élvezzük a zenélést, mint a kezdetekben.
– Idén negyven éve, hogy megalakult az LGT formáció. Ünnepelnek?
– Nem tudom, hogy a zenekar készül-e jubileumi koncertre. Ha a mai csapat úgy dönt, hogy a kezdő, valamint a későbbi formáció tagjai együtt idézzék fel a múltat, rajtunk – Laux Józsin és jómagamon – nem fog múlni.
origo.hu
Orbán Viktor: Elérjük az egymilliós átlagbért - videó
