– Hoffmann Rózsa maradt az oktatási államtitkár. Ön most örül, szomorú vagy közömbös?
– Nem gondolkodtam azon, hogy bármilyen érzelmet kellene magamban azonosítani ezzel a ténnyel kapcsolatban. Talán csak annyit, hogy általában nem örülök annak, ha bárki felad valamit.
– Mégis, valahogyan csak reagált a hírre.
– Nem hiszem, hogy dolgom lenne az államtitkár asszony döntését kommentárokkal illetni. Azt azonban látom, hogy nincs könnyű helyzetben. Láthatóan nagy ambíciókkal vágott bele a munkába, és bizony keserű érzés, amikor a kormányon belüli konfliktusok, kötöttségek szembesítik az embert azzal, hogy a terveinek elenyésző részét tudja csak megvalósítani. Erősek a költségvetési korlátok, és az is jól látszik, hogy rengeteg érdek jelenik meg a pedagógusok, hallgatók, főiskolák, rektorok, szakszervezetek, pénzügyi, gazdasági szereplők részéről. Ember legyen a talpán, aki ezt nyugodtan, a kompromisszumokat mindig megtalálva tudja végigcsinálni.
– Az elmúlt hónapok hírei alapján Hoffmann Rózsa nehéz helyzetét nem kis részben éppen ön okozza.
– Nem gondolom, hogy így lenne. A frakció munkacsoportja is megfogalmazta véleményét, javaslatait, én is megtettem. Sokfajta vezetői mentalitást láttam az elmúlt húsz évben. Magyar Bálintét például magam is kénytelen voltam a nyilvánosság előtt szóvá tenni. Nem jó, ha egy miniszter a saját mániáit akarja viszontlátni a törvényekben. Azt gondolom, hogy a ma is ismert, híres vezetők, mint amilyen Klebelsberg Kunó is volt, fölé tudtak emelkedni ezeknek a konfliktusoknak, valódi kompromisszumokat kötöttek, víziókat adtak, és nem a saját, személyes elképzeléseiket akarták rákényszeríteni a többségre. Az én véleményem az, hogy nem kell megijedni a vitáktól, az eltérő véleményektől. Természetes, hogy vannak ügyek, amiket különbözően látunk. Az oktatás irányítójának nem egy látásmódot, véleményt kell tűzön-vízen át érvényesítenie, hanem ezt a harmóniát, ezt az egyensúlyt kell megteremtenie. Ez idegőrlő és számos konfliktussal jár, de ahogy Truman elnök mondta, aki nem bírja a meleget, az ne menjen a konyhába. A politika az a szakma, ahol állandóan konfliktusok között kell újra és újra egyensúlyt teremteni, különösen igaz ez, amikor az ember kormányon van.
– A politikában is vannak szokások, hagyományok. Nem gondolja, hogy az államtitkár joggal érezte, hogy miközben ő vitatkozik és tárgyal az oktatás ön által is felsorolt rengeteg tényezőjével, eközben öntől folyamatosan kapja az őt gyengítő kritikákat? Nem megalapozott-e az a felvetés, hogy egy államtitkárnak joga van elvárni a stabil hátteret, hiszen ön nélkül is lenne épp elég csatája?
– Különböző szempontok és megfontolások egy adott politikai családon belül is vannak. Ebben a tekintetben valóban példátlan a mai helyzet, hiszen ilyen nagy politikai többsége, mint most a Fidesz– KDNP-nek, még soha, senkinek nem volt. Ezért aztán gyakorlatilag minden szakmai szempont nálunk jelenik meg. Ezeket pedig meg kell tanulnunk belül harmonizálni. Ez a dolog természete, nem rendkívüli ügy vagy kivételes sorscsapás, hogy egy politikusnak tetszik vagy sem, egyeztetnie kell. Ugyanis ez a feladata. Az oktatási munkacsoportban zavartalanul működött az együttműködés, talán egy esetet kivéve, amikor egy, a parlament által elfogadott törvényt épp az államtitkárság nem volt hajlandó végrehajtani.
– Ez mi volt?
– Ez a törvény arról szólt, hogy a kormány határozza meg, mely intézményekben, milyen szakokon feltétele a felsőoktatásba való belépésnek az emelt szintű, központilag szervezett érettségi. Tavaly nyáron fogadta el a parlament, és ezt az államtitkárság egyszerűen nem hajtotta végre, sőt, igyekezett a törvényt felfüggeszteni, a végrehajtása alól kibújni. Egyébként az államtitkárságnak parlamenti szinten nem voltak javaslatai. Tavaly nyáron hoztunk néhány döntést az érettségi rangjának megerősítéséről, a határon túli kirándulásokról, a Trianon-emléknapról, a pedagógusok értékelő munkáját segítő javaslatokról, ám ezeket a frakció terjesztette be. Azóta várjuk a nagy, átfogó kerettörvényeket mind a mai napig. Több alkalommal meghívtam az államtitkárság vezetőit, munkatársait, hogy jöjjenek el, egyeztessünk a folyamatosan felmerülő kérdésekben. Az államtitkár asszony az elején eljött, később a munkatársait küldte. Végigvettük a legfontosabb ügyek egy részét, a Fidesz és a KDNP frakciójához tartozó képviselőkből álló munkacsoport általában egyhangú döntést hozott, sőt az államtitkárság szakértői, munkatársai is egyetértettek ezekkel. Majd vártuk, hogy a különböző tervezetekben ez a vita, ezek a megállapodások, ezek a döntések megjelenjenek. De hiába. Márpedig egy kormánypárt nem a parlamenti beterjesztés vagy döntés után mond kritikát, hanem részt vesz magában a döntés meghozatalában, a szakmai munkában. A képviselőtársaim egy részének a lelkesedése is megfogyatkozott, amikor azt látták, hogy itt órákig, olykor napokig vitatkozunk egy-egy kérdésről, meg is állapodunk, és utána ez nem érvényesül a nyilvánosságra került dokumentumokban.
– Ön egy idő után elkezdte a médiában elmondani a véleményét, és ez a vélemény valahogyan mindig más volt, mint az oktatási államtitkárságé. Mondhatjuk azt, hogy ön, a parlament oktatási bizottságának az elnöke, a Fidesz első számú oktatáspolitikusa, volt oktatási miniszter semmiben sem ért egyet a terület jelenlegi irányítójával?
– Ez így nem igaz. Nem mondhatjuk. Az állam nagyobb szerepvállalását az oktatás finanszírozásában mindketten indokoltnak látjuk. Abban is azonos a véleményünk, hogy ez azonban ne jelentse azt, hogy az állam tart fenn minden oktatási intézményt. Évek óta együtt szorgalmazzuk, hogy az egyik legfontosabb tételt, a pedagógusok bérét központilag garantálja a kormányzat. Többek között azért, mert közös az álláspontunk abban is, hogy ez teszi lehetővé egy pedagógusi életpályamodell megalkotását. Több fontos alapkérdésben tehát egyetértünk.
– Ennek a beszélgetésnek az elején azt mondta, nem gondolja, hogy érzelmileg kellene viszonyulnia az államtitkár akcióihoz. Mégis, amikor olvasta az újságban, hogy etikai bizottság elé kell mennie, szerintem egy pillanatra felnézett.
– Az tényleg meglepett, annak ellenére, hogy az elmúlt húsz év alatt sok mindenben volt már részem.
– Keveset tudunk erről az etikai vizsgálati bizottságról. Mennyi ideig tartott?
– Mintegy másfél órát.
– Állt a sarokban, és dörögtek a vádak?
– A Fidesz székházában, egy aránylag tágas, lovagteremnek nevezett helyiségben ülésezik a bizottság, várni kellett rájuk, mert volt, aki vidékről jött. Egy kis asztalnál ültünk, az államtitkár asszony, a vele érkezett minisztériumi sajtóosztály-vezető és én. Gondosan ügyeltünk arra, hogy ne arról beszéljünk, amiért ott vagyunk. Szóba került a spánielek viselkedésétől a csíksomlyói búcsú várható időjárásáig sok minden. Elsőként aztán az államtitkár asszonyt invitálta be a bizottság. Olyan húsz perc múlva jöttem én, elmondtam, hogyan látom ezt a kérdést, hogy a vita normális, ez fontos ügy, minden apró részlete befolyásolhatja a gyermekeink jövőjét, és nem lehet a szőnyeg alá söpörni semmit. Az persze szerencsésebb, ha egy koalíció a nyilvánosság mellőzésével tudja ezeket kezelni, ám nem rajtam múlt, hogy nem így történt. Néhány kulcsfontosságú ügyben jeleztem a nyilvánosságnak, hogy nem egyezik az államtitkárság és a Fidesz–KDNP oktatási munkacsoportjának az álláspontja. És nem a személyes véleményemről van szó, hanem hosszú viták nyomán írásban rögzített, a KDNP képviselői által is elfogadott közös álláspontokról, amit érdemes figyelembe vennie a kormánynak, mert végső soron a parlamentben nekünk kell a döntést meghoznunk. Nem szeretnék olyan skandalumot, hogy egy beterjesztett törvényjavaslatot módosító javaslatok révén kelljen átdolgozni, vagy, még rosszabb esetben, ne legyen meg a kellő támogatás. Ez nem piszkálódás, még kevésbé személynek szóló támadás. Ilyenkor két hibát lehet elkövetni, ha túlértékeljük ezt a dolog természetéből fakadó folyamatot, és koalíciós ellentétet vizionálunk belőle, a KDNP frakcióvezetője állást foglalt, a budapesti választmányuk pedig határozatot hozott. Vagy ha alábecsüljük, és személyes támadásként akarjuk kezelni. Szerintem egyik hibát sem szabad elkövetni. A maga helyén kell kezelni, de ott kezelni kell ezt a szakmai vitát.
– A híres, Pokorni-féle védőbeszéd, ami majd bevonul a történelembe.
– Inkább kínos volt az egész, kínos és méltatlan, a Fidesz belső kultúrájához képest mindenképpen.
– Mit tett a bizottság?
– Egy-két kérdést tettek fel, és meghozták a döntésüket, ami már ismert. Nekem ehhez nincs hozzáfűznivalóm.
– Az etikai bizottság felmentette önt, a kormányfő viszont nem fogadta el az államtitkár lemondását, maradt a pozíciójában. Az állás 1:1. Ez a félidő, vagy a végeredmény?
– Ez az öltöző. Nem itt játsszák a meccset. A meccset a pályán játsszák, ahol mi egy csapatban vagyunk. A pályán végre a munkával, az oktatással kellene foglalkozni. Elmondom most is, nem akarok kormányzati pozíciót betölteni, viszont az oktatás jelenével és jövőjével foglalkozni szeretnék, mert ez az életem, harminc éve ezt csinálom, és ez is az elsődleges feladatom a Fideszen belül. Tiszta lelkiismerettel mondhatom, hogy soha nem hatalmi vagy személyi kérdésként közelítettem ehhez, mindig egy-egy konkrét ügy miatt szólaltam meg.
– Konkrét ügy van bőven. A pedagógus-szakszervezetek éppen többnapos sztrájkra készülődnek, ami azért unikum, mert az oktatás területén még semmi nem történt.
– Voltak a frakció által benyújtott törvények tavaly nyáron, azóta egy évet szánt az államtitkárság a nagy, átfogó kerettörvények koncepciójának a megalkotására, és ennek alapján az új törvények kimunkálására. Egy évvel ezelőtt, az első munkacsoport-értekezleten, ahová az államtitkár asszonyt meghívtuk, jeleztem, hogy egy ilyen kerettörvény megalkotása nagyon nagy feladat, rengeteg időt emészt fel, miközben egyes kérdések megválaszolását nem lehet halogatni, az önkormányzatok várják az intézkedéseket, még a költségvetést megelőzően kellene egyes alapkérdéseket, fenntartást, finanszírozást kidolgozni, és a parlament elé vinni, mert ha ezt nem tesszük meg, az önkormányzatok be fognak zárni intézményeket. Ez nem történt meg, így a költségvetésben nem tudtunk radikális reformot elérni, csak meg tudtuk állítani a forráskivonást. Nem folytatódott az, ami Hiller István idején történt, hogy minden évben 20-30 milliárd forintot vontak ki a közoktatásból. Idén ez a csökkenés megállt, ami nagy eredmény egyébként, de nem tudtunk fordulatot kezdeményezni, nem tudtuk növekedési pályára állítani az oktatást. Végül a közoktatási és felsőoktatási koncepció sem született meg, így aztán a törvények csúsznak őszre, télre, és most már a 2012-es költségvetés van előttünk. Látjuk, hogy a pénzügyi helyzet nem jó, az államadósság lefaragása az elsődleges feladat. Jobbnak láttam volna, ha néhány sarkalatos kérdést előre hozunk, és a többi ügyet egy átfogó jogalkotás keretében hagyjuk a ciklus második felére. Mert fontos kérdés, hogy hányszor vizsgáztatható egy diák, hány minősített oktatónak kell lennie egy karon, de nem ez fogja eldönteni az oktatási intézmények jövőjét. A felsőoktatásban egyre sürgetőbb a döntés, a Széll Kálmán-terv egyértelmű számokat tartalmaz, jövőre 12, azt követően pedig 30 milliárd forintnyi közpénzt kell megtakarítani. Ennek két módja van, az egyik, hogy a kapacitásokat csökkentjük, mert 12 milliárdot még le lehet nyesegetni innen-onnan, de 30 milliárdot már nem. Dönteni kell, hogy mi marad fenn, és mi nem. Van egy másik út, hogy megpróbálunk magánpénzt bevonni.
– Balszerencsés szituáció, hogy most másra sincs magántőke.
– Az oktatásra hajlandók költeni az emberek világszerte. A magyar családok is ebben látják a felemelkedés legfontosabb útját. Rengeteg energiát, időt és nem kevés pénzt áldoznak most is az önköltséges képzés keretében arra, amiről úgy gondolják, hogy jó és versenyképes. Bóvliképzésre nem költenek. A kérdés az, miként lehet a felsőoktatás minőségét olyan ütemben fejleszteni, hogy közben a Széll Kálmán-terv miatt takarékoskodni kell.
origo.hu
Brüsszel meg akarja menteni Magyar Pétert a lopási botrányában
